Hiába beszélnek egyre többet a hiperérzékenységről, és hiába ragasztom a homlokomra, hogy az vagyok, mivel aki nem él benne, el sem tudja képzelni, milyen ez, a legegyszerűbb hétköznapi helyzetekben magyarázkodnom kell. És így előfordul, gyorsan hisztisnek, nehéz személynek, habókosnak hisznek. Pedig csak arról van szó, hogy rólunk hiányzik az egészséges védőréteg, ami emberré tenne minket, mely elhatárol, megvéd a külső behatásoktól, és stabil énréteget képez benső, ártatlan mivoltunk köré.
A hiperérzékeny kabát nélkül megy ki az esőbe, ezért minél előbb haza kell mennie – magába – hogy létezni tudjon tovább. Míg egy védőréteggel élő ember simán végigcsinál egy napot egyben, tárgyal, vezet, telefonál, előad, bekap valamit, aztán folytatja, addig a hiperérzékeny már az első feladat után kimerül, és sürgősen vissza kell húzódnia benső terébe, hogy „megszáradjon”.
A hiperérzékenyre nem ráesik az eső, persze jelképesen, ami aztán lepereg az esőkabátról, hanem lényébe esnek a cseppek bele, ő nem leperget, hanem befogad, felszív, integrál. Az egész világot – mint egy nagy anyaöl – visszafogadja magába. És itt égig érő szerencse az, ha az illető alkot, mert akkor a művein keresztül képes érdemben az őt ért hatásokat visszaemelni önmagába, azok eredeti rangjára.
Amikor azt mondom, a képeimmel a szarból aranyat festek, akkor pont erre a folyamatra utalok, a jelenségvilág sűrű, szutykos történeteit addig engedem be magamba – talán a szívembe, de ezt nem tudom – míg azok egyszer csak elvesztik e világi, kettétört jellegük, és fénnyé nem lesznek.
Ez egy irtózatosan fárasztó folyamat, nem hiába nem is bírok egy napot egyben végigcsinálni..
Teljesen erre a világra való – szóval, aki bírja a strapát, a hátán fát lehet vágni – sosem voltam, ami nem fizikai gyengeséget jelent, mert abban terhelhető vagyok, ám arra azért emlékszem, hogy húsz éves koromig vékonyka védőréteggel éltem én is. Így van némi emlékem arról, milyen határok között élő lénynek lenni. Aztán egyszer csak, és ez életem legnagyobb szerencséje vagy szerencsétlensége – attól függ, honnan nézzük – a védővászon szétszakadt.
Paul Klee így mesél arról, mi marad azután, ha a vászon felfeslik, mert ő is hiperérzékeny volt:
“Mit dem Hiersein ist es nicht fassbar. Denn ich wohne so gut wie bei den Toten, und als die noch nicht Geborenen, ein wenig näher dem Herzen der Schöpfung als gewöhnlich, aber noch lange nicht nah genug.”
A jelenlétben nem vagyok megfogható. Mert ugyanolyan jól lakom a holtaknál, mint a még meg nem születetteknél, egy kicsit közelebb a teremtés szívéhez a szokásosnál, de még távol attól, hogy elég közel lennék.