Sokat fáj, mit tett az emberiség legdrágább kincsével, a semmi, az idők eleji mozdulatlanság első rezzenésével, mely szerelemként realizálódott az anyagban. Hogyan vette birtokba azt, ami nem egy e világi jelenség, de ami az emberi szívek között mégis tükröződhet az anyagban, miként zárta a hatalom kizárólagos, a kettő, a kétség alapjain álló kapcsolatokba, és, hogy mit tett a Földünkkel ezen mérhetetlen erő elfojtása.
Gyötrelmeim, kínjaim okán sokszor én is a bosszúnál landoltam. Emlékszem, mikor elhagytak, elárultak micsoda ördögi kéjjel terveztem azt el, miként fogok önvádaskodni a másik felett. Hetekig igazságot akartam szolgáltatni, és nyilvánosságra hozni az engem ért sérelmeket. Meg akartam keresni a szerelmem élettársát, és zajos, zűrös ügyeit számára meghatározó helyeken fel akartam fedni. És a mai napig nem tudom megkülönböztetni hol a határ a cinkosként a bűnös melletti hallgatás és a bosszú között. És igen, a lopás és a megcsalás tényét bűnként értelmeztem, ha én követtem volna el azokat, magamat is ekképpen címkéztem volna.
Aztán hiába erőlködtem, senkit nem érdekelt, hogy valaki xezer rúpia összeget zsebébe dugott, és a szent helyeket bemocskolta hazug magatartásával, az élettársig el sem jutottam, az asram pedig azt írta, Ramana Maharshi nem szólt bele magán dolgokba, foglalkozzak inkább a Ki vagyok én kérdéssel? A bűnös pedig szabadon garázdálkodhatott tovább, és én meg majdnem a bosszúálló címkét kaptam.
Sőt, hiába soroltam fel a szerelmem ellenem, a barátai, élettársa, a szent hegy ellen elkövetett tetteit, nem csökkent a szerelem bennem. Csak ezzel az igazságszolgáltatási mániával, megmutatta egy másik arcát, hogy rombolni is tud, de még mennyire, és micsoda szenvedéllyel. Miközben valójában mekkora vággyal öntöttem volna bele azt a tüzet, ami az önvádaskodás közben hajtott egy őrült ölelkezésbe, most is egészen beleforrósodok, ahogy írok róla, mert ez a vágy azóta is itt van. Csak most már, mint életem legszebb isteni vendégét fedezem fel benne.
Mert eljött egy pont, amikor rájöttem, micsoda egy nyaviga nőcske vagyok, egy kis lopást, árulást, hazudozást sem bírok el a szerelem miatt, féltem itt magam, másolom ezt a divatos túlpszichológizált, széjjel terápiázott világot, ahol a személyes én gyógyulása a tét és a cél. És rémesen elszégyelltem magam, hogy beálltam hódolni a modern kori lélekgyógyászkodás lábai elé, és magamat akarom védeni szerelem idején.
És akkor egyszer csak elmúlt a bosszúvágy, és noha láttam, hogy a férfi, akibe halálosan szerelmes vagyok micsoda gyáva, ravasz kis gazfickó, de mint valami kegyelmi aktus, elfogadtam, hogy a szerelem – mert tényleg meg akarta mutatni – hogy ő nem egy kispályás tényező, és sokat kér tőlem, egy ilyen rettentő helyzetben fedte fel magát. És épp azért, hogy megvizsgálja, vajon háború, csalódás, árulás, lopás idején is őt választom-e vagy csak béke idején?
Aztán amikor megmért, és elég erősnek bizonyoltum a kihíváshoz, átadta nekem az ajándékát, a tudást, hogy szerelem idején
soha többé ne időzzek a felületnél, a férfi hibáinál, akin megjelenik, hanem áldjam, dicsőítsem azt a csodát, hogy az az erő, mely a teremtés kezdő pillanatával egyidős, felfedte magát az életemben.
És azóta töretlen szerelmes vagyok bosszú nélkül, és semmi más nincs e jelenségvilágban amire határozottabban ki tudom jelenteni, hogy én. Igen, ez a szerelem én vagyok. Iszonyat egy csata volt, de győztem szerelemként a világ kettétörtsége, hazugságai, árulása felett.
És tudom, hogy a szerelmemre – aki most is szomorú sorsa gyalázatában sínylődik, különben nem bújdokolna előttem, aki színtiszta tükröt tartott elé – mindez téren és időn túl hatással van, és nem a terápia, a nesze semmi fogd meg jól lélekboncolgatás, hanem a szerelmünk fogja visszavezetni önmagához, mert vissza fogja.
És most, hogy újra és egy másik férfiba is szerelmes vagyok, egyetlen percet sem tágítok a szerelemtől, még akkor sem, ha az alak, aki felfedte magát előttem, mint a szerelem felülete, most sem fehér lovon érkezett.