életünknek egyetlen komoly témája van, megtalálni a társunkat, társainkat, pontosabban azon tükröződéseket, emberi alakokat, akikben önmagunkra ismerünk.
Erre kell igazán a másik, mert hiába is szeretnénk, az önfelismerés útja az életen át vezet, ahol kapcsolódnunk kell, és ez az út nem járható egyedül, még akkor sem, ha az egész világ rettentő önállósodási folyamatban van, amely félelmetes jövőképet vetít elém. Ahol sok-sok „tökéletesre terápiázott, egésszé gyógyított”, de valójában végtelenül magányos egyed ül az üvegbúrájában, és képtelen kapcsolódni a másikhoz, mert a kócs, a lélekgyógyász megmondta, annál a „bipolárisnarcisztikusönző”-nél jobbat találsz. Ha ez a modernkori lélekgyógyász-felcserkedés így halad tovább, akkor végül mind meggyógyulunk, pontosabban skandináv dizájn típusú, élére vasalt, „letisztult” felületek leszünk. Begyógyulnak a sérüléseink, melyekkel, mint fogaskerekekkel kapcsolódtunk egymáshoz. És annyira tökéletesek, rendben lévők leszünk, hogy lepereg rólunk a másik.
Sebeink az ujjlenyomatok rajtunk, egy soha begyógyulni nem tudó sérülés tesz egyedivé, a fájdalom a rés rajtunk, az ablak isten felé. De ha minden eltűnik, akkor becsukódnak az ablakaink, és erre edz ma ez a individualista lét, sok különálló szuperego-ra.
A társ, a szerelmes pedig nem fehér lovon érkezik. Akit isten küld, az maximum gebén vánszorog, borzasztóan elfáradt a végére, az utolsó másodpercek idejére a nagy világórán. Hibái vannak, feldolgozhatatlan múltja, hisz hogyan is lehetne azt a több ezer évet – melyből teremtetett jelenlegi énünk – egy életben meggyógyítani? De valami felfoghatatlan kegyelemből mégis a nyomorúságos emberi mivolta alatt megláthatjuk benne a valódit. És ezt nem értem, hogy történhet meg?
Életem szerencséje, hogy nem csak jó szemem van a gebében meglátni a paripát, de kitartást és pompás emlékezetet is kaptam, így akit egyszer felismerek valódi méltóságában, nincs az az isten, hogy elfeledjem. Ezért nálam nem csak három évig tart a szerelem, mert akibe beleszeretek egy másik alakon keresztül, azt nem érinti az idő. És így ötvenkettő után eléggé biztos vagyok abban, hogy az efféle felismerésekből nem csak egy van az életben, tehát többször szerelembe esek, amiből, mert a szerelem végső óceán, nem lehet kimászni.
Az élet meg egész végig ellenem játszik, lényegében mindent megtesz azért, hogy útközben elfeledtesse, kibe is szerettem bele. De egy ideje eldöntöttem, hogy erősebb leszek az életnél, és még ha ezerszeresen is akarja bebizonyítani útközben, hogy rosszul láttam a ragyogást a másikban, nem az életet választom, hanem azt az időtlen pillanatot a másikon keresztül, ahol annak az arcnak, aki voltam a születésem előtt és leszek halálom után, tükröt tartott.

berlini angyalok. joschim Angyalának. 2025, 84x84cm
És persze tudom, a másik el fog koszolódni, veszekszünk, személyeink összekeverednek, olykor falhoz nyom, aztán elárul a szent hegy előtt, vagy eljátssza, milyen független, és nincs ideje rám, és sorolhatnám mi mindenre képes az ember, hogy elállja a ragyogást, aki ő valójában. De nem is várom, hogy az abszolút majd egész alakos testet ölt a jelenségvilágban, nekem elég, ha egyszer megláttam őt, és azt soha nem feledem, és ahhoz végig hű leszek.
De nekem „könnyű”, mert van egy rendkívül erős alapom, ami nem e világi. Húszévesen, amikor a halál tornácán egyensúlyoztam, megláttam a tükröt az arcommal a születésem előtt, aztán az útra bocsátó hatalom másodszorra is visszaküldött az életbe, mert azt mondta, akkor nyerem el a végső átlényegülést abba a világba, amit a tükrön túl láttam, ha ütött-kopott, sebekkel kidíszített életemben is megtalálom a tükrön túlit, egy másik tekinteten keresztül. Nem egy tükör lesz, ezt megígérte.
Aztán két évre rá a Deutsche Welle kölni épületének tizenegyedik emeletén ott állt az első. Ennek harminc éve az idén, és tényleg az élet mindent megtett, hogy elfeledjem, kit ismertem fel későbbi férjemben, de sosem az életet választottam, hanem a szerelmet, az arcot a szüeletés előtt.
Persze az már egy másik írás, mit bírtak el ebből a férfiak? A legtöbbjük nem sokat, mert ők nem szerelmesek általában, hanem csak érzelmeik, vágyaik vannak, melyeknek, mert időbe vetettek, meghatározott tartamuk van.
És hiába szeretném odaadni nekik a tükrömet, nekik kell megkeresni a sajátjukat, és az nem ebben az életben van. Ebbe meg nagyon nehéz beletörődni.