Megadtam magam, addig tártam szét az ölem, hogy már szinte szakadtam, tettem ezt a férfiért, hogy lénye egészét vissza tudjam fogadni. A fiam születése óta a lélegzetemnél is közelebbről ismertem azt az utat, mely a láthatatlanból a láthatóba vezet. Várandósságomban legegyszerűbb önmagamra ismertem, kilenc hónapig ünnepeltem a tökéletesen védtelen ént.
Ezután már csak ugyanezt az irányt kellett megismételni. Visszafelé.
Minden egyes férfi számított, képes voltam a szerelmünkért a hasadékokba, meredélyekbe is lemászni, olykor tetőtől-talpig összetörtem itt, ám sosem jöttek segítségemre. De nem érdemes büntetnem őket ezért, teszik azt ők helyettem is magukkal. Csak csendben sírok és együttérzek a bennem élő férfival, és minden nappal jobban szeretem őt.
Hány gyönyörű reményem vesztettem el miattuk, hisz már attól megijedtek, hogy meztelen ártatlanságukban kell visszabújniuk belém. Ellenkeztek, kapálóztak, szavaikkal besároztak. Aztán ha a szerelmen keresztül saját halálkapujukon át mégis szembe mertek nézni magukkal, csak nem akartak megtapadni a méhemben.
Hányszor ébredtem hajnalban arra, hogy vérpatakban fekszem.
Míg élek gyászolom őket, és mind gyakrabban felidézem az egyik legkedvesebbet, akire huszonöt évet vártam. Francescot, aki olasz anyanyelvűként eljátszotta nekem a Tavaszi szelet. Ő is a tenyerébe írta fel a dalszöveget.
Ám egy ponton túl fontosabb a cél, mint a fájdalom, az időtlenbe átnyúló várandósságom.