Nagyjából egy hétig festek egy képet. Mindig van bennem egy alap, amit szeretek tisztázni, abszolút pontosan látni, és aztán arra építeni fel a további történetet. Ehhez az alaphoz mérem aztán azt, ami rákerülhet a képre. Van egy központi élmény, egy látvány, egy élethelyzet, egy gondolat. Egy mag, amely aztán képpé bontja ki magát.
Most ennél a legfrissebb képnél nem sikerült az alapot a festés kezdetekor tisztázni, egyszerűen nem láttam át, az élet mit is akar. El akarja vinni azt, akit szeretek, vagy itt tartja még. A fejem, a szívem telis-tele volt és van az ő történetével.
A képen lehetne anyám és lehetnék én, de a szereplők bőven kicserélhetőek. A cirkusz az stabil, az ott van, és elaltat egy időre, mint az élet maga. A cirkuszban varászlat van, védőháló, hogy az artista ne a földre zuhanjon le. A valóságból nézve az élet egy cirkusz is lehet.
Megkértem hát két cirkuszi lovat, hogy jöjjenek ki kicsit, hagyják ott a porondot, rájuk fér egy kis pihenő, mi meg talán anyával itt és most ahol nem érint minket a cirkuszi tér előbukkantunk a hullámokból, testté lettünk, hogy megszelídítsük a lovakat. Már egy ideje próbálkozott velül az idomár, de valami még hiányzott a tökéletes előadáshoz. Talán pont az, hogy mindig külön-külön idomították őket. Most végre e képen együtt vannak, így úgy tűnik hatékonyabbak.
Kijöttek hát, és mi éppen csak hozzájuk értünk, éppen csak megsimogattuk őket, és láss csodát kérni sem kellett, megadták magukat. Úgy kezdtek hullámozni, oly gyönyörű és szabályos ritmussal, mint a tenger maga. Fel és le, előre és hátra, finoman simították a partokat.
Közben az idő nem állt meg. Míg mi e teljes önátadásban gyönyörködtünk, az égen ugyanúgy változott minden, mint mióta felbukkant tér és idő. Egyik nap esett, másik nap mosolyogtunk és örültünk.
Eltelt egy hét, most lettem tisztában az alappal, amire e festményt festettem. A cirkusz kitűzte a fehér zászlót, megadta magát, mást itt többet nem tehet.
