Minden reggel, miután ismét ráébredek arra, hogy még mindig egy emberi én börtönében vagyok – és a tudás arról, hogy az személy káprázat nem segít ezen a ponton – elsőre rettentően bepánikolok. Minden reggel kell egy jó idő, míg emlékezni kezdek, és eszembe jut, hova is rejtettem este a kulcsot, mert ez egy olyan különös zárka, melyet én zártam be belülről.
Picit visszacsukom még a szemem, és felidézem a szerelmeimet, először tetőtől-talpig végigölelem a két drága csillag magyarországit, akik most épp Bécsben vannak és együtt, aztán lassan végigjárom a földgolyót, ellátogatok Japánba, Indiába, a Franciaországban, aztán Németországba is. Nem egyformán és mindet másért és máshol szeretem, van, akiért felforr a vérem, ha csak rágondolok, és van, aki kapcsán eszembe sem jut a testiség.
Ilyenkor minden reggel úgy érzem magam, mint a semmi, a tudatosság maga, mely senki sem tudja, miért, de az idők elején olyan különlegeset sóhajtott, ami nem egy belélegzés következménye, és amiben önmagára ismert, és abba beleszeretett.
Amikor a szerelmeim arcképcsarnokán képzeletben végigpásztázom a tekintetem, a semmi legelső sóhajával leszek rokon, sőt válok vele eggyé, és még és még és még kiáradni, kilélegzeni akarok, megcsodálni ismeretlen gyönyörűségem egy-egy engem visszatükröző felületen.
És ilyenkor már hallom is, ahogy nyikorog a cellaajtó, és előttem végtelen, szerelmes tájak nyílnak, és ilyenkor az sem fáj, hogy a profán világ kegyetlen és igazságtalan, hogy az imádott férfiak egyike mosolygós tolvaj, a másik áruló, a harmadik kicsit meghibbant, a negyedik a felesége szoknyája mögé bújik, és csak kettő van, aki kapcsán, mint személy is még vannak reményeim.
De a kiáradás ezen a hőfokán, az ártatlanság első megnyilvánulásakor nem is a „tárgyakat”, a férfiakat, hanem csak szerelmet látok, önnönvalómat tapasztalom rajtuk tükröződni, és nem is igazán érdekel, mit tettek magukkal a hosszú úton, míg emberré lettek.
Engem csak a szerelem érdekel irántuk, a kulcs, mely a cellámat nyitja.