Az egyetlen eszközünk a másik szenvedésének enyhítésére, ha mellé állunk, és együtt visszük a terheket. Az életre, az emberi test börtönére nincs orvosság, időszakos sebtapaszok, fájdalomcsillapítók ugyan léteznek, melyek ideig-óráig hatnak, de gyökérbetegségünkre, hogy végtelen szellemként halandó énné kicsinyítjük magunkat, az élet vigaszai aligha hatnak. A végső és valódi gyógyszer pedig nem a korlátok közé zárt történetben van.
Anyám ötvenhárom éves volt, amikor a sorsa, melynek okai kifürkészhetetlenek – és meglehetősen illetlennek is tartom azokat, akik egyes sorscsapásokban az adott ember hibáinak következményét látják – lesújtott rá.
A cirkusz megadta magát
Az egyetlen emberi hozzáállás a Nem tudom. Nem tudom, miért adta fel ötvenhárom évesen először anyám szíve a napi harcot, miért döntött úgy, hogy innen nem dobogok tovább az eddigi ütemben. Nem tudom.
És azt sem, miért érte hat év múlva egy újabb csapás. Ám az biztos, hősien és bátran felvette a keresztjét, és elindult a kálváriáján. Hét évig cipelte a mázsás súlyt. Mert pontosan tudta – még ha viselkedése, szavai ennek ellent is mondtak néha – ezen a drámán keresztül vezet az út haza. Aztán a hegyen felfelé ötször csapott még le rá a sorsa, öt stroke, hét évre elosztva. Csodát tenni nem tudtam, pedig mennyire is szerettem volna, egyet tudtam, mint Simon, szakaszonként menni mellette, és vittem vele a keresztjét. Bizony az elején én is ellenkeztem, mint a bibliai alak, mert erre a nehezékre aligha számítottam. Ez volt az egyetlen, amit tehettem érte, és néha úgy éreztem, egészen hasonlítani kezdek hozzá a szenvedésben, annyira együtt éreztem vele.
Amit anyám emberi testben átélt, maga volt a kereszthalál, nem tudom szépíteni, hét évre lebontva, és egy ponton túl semmit sem vártam már jobban, minthogy feladja, hogy végre kitűzze a fehér zászlót a cirkuszra, ami az emberi én. Az abszurditások, az átverések, a mutatványok, a bűvészkedések, a bohóckodások színhelye.
Alig vártam, hogy végre szabadon engedje a lovakat, ne kínozza őket tovább, s azok a legnagyobb vágtára indulhassanak. Ő meg, az édes, drága, isteni Zsuzsika az élete feletti legutolsó és legszebb kötéltáncra induljon. Ő, a hatalmas, aki már független a belőle felbukkanó, kiszámíthatatlan időjárástól is, ami az ő egyszer volt hol nem volt emberi sorsának szimbóluma.