Évek óta egy helyben toporogtam. Hiába tettem meg óriási távolságokat a térképen, egy lépéssel sem kerültem közelebb a célomhoz. Addig használt eszközeim felmondták a szolgálatot, a jól ismert tanítások, melyek kijáratot sejtettek mutatni az életből, használhatatlanokká váltak. Ám végre először hinni mertem a megérzéseimnek, s felfogni, akire eddig hallgattam, még maga sem járt ott, ami felé mutatott. De olyan csábító kínálat volt az övé! Azzal biztatott, a világmindenség legdrágább kincse lesz az enyém, és fizetségért nem kért mást, csak a minden kételkedéstől mentes szívemet. Én meg jobban bízva benne, mint magamban, gondolkodás nélkül átadtam neki.
De az évek alatt rájöttem a helyzet paradox voltára, az ígért kincshez semmi más úton nem juthatok el, mint a saját szívemen át, de az meg jó ideje nála volt már. Így esélyem sem volt átvenni tőle azt, amit felém nyújtott.
Ki kellett hát sétálnom a zsákutcából, és odáig visszamenni az időben, amikor még magamban bíztam jobban, és a szívem az enyém volt.
Másfél évtized óta először éreztem azt, hogy a sötétben megmozdult valami, és ahol addig lehetetlennek tűnt áthatolni, ott egyszerre csak rés nyílt. Egyszerre volt jelen bennem óriási felszabadulás és végtelen keserűség is. Hol is időztem feleslegesen ennyi ideig? Ezen a ponton a bánatot választottam, mert az akkor még mélyebb volt, mint a szabadság öröme. A bánatba, mint liftbe beszálltam, és megnyomtam a legalsó gombot. Hogy az lerepítsen oda, ahol már csak víz van, oda, ahol már csak víz vagyok, és a víz még a legzordabb télben sem fázhat.
