A fegyelemről és a napirendről Mondrian után

Miután három hónap kivételével mindig is “home office-ban” dolgoztam, ezért már egészen fiatalon kialakítottam egy feszes napirendet, amit azóta is tartok. Szigorú főnököm van, aki noha megengedni, hogy olykor váltogassam az “irodám” helyszíneit, de ennek nem mehet rovására a napi fegyelem. Klasszikus, láblógatós vakációt viszont sosem kérek tőle, csak olykor alkotói szabadságot, ahol felkutatva, hol is állok valódi énemhez képest az élettérképemen, hogy arról hitelesen tudjak festeni.

Bele sem akarok gondolni, milyen lenne a természet rendje, ha azt a manapság divatos trendet követné, mely szerint átadtam magam a vezetettségnek, úgy esik, ahogy puffan, a “kegyelem” irányít, de velem nehéz időpontot egyeztetni, mert “fentről” bármikor leszólhatnak, hogy jobbra menjek a megbeszélt bal helyett.

Talán ezért is szeretem annyira Mondrian művészetét. Ha létezik az absztraktnak fellegvára, akkor nekem az ő festészete az. Ő is úgy volt az élete első részében, mint én, hogy próbálkozott erre is arra is, megvizsgálta magát számos izmusban, miként én is az elején megismertem az egész ezoterikus, spirituális kínálatot, hogy végül mindre nemet mondjak.

És ezután találta meg azokat a vonalakat, melyek egyenességét még egy vonalzó sem tudja utánozni, hogy egy élete végéig tartó rendkívül fegyelmezett menetrendre állítsa önmagát, és innentől megingathatatlanul mindennap ugyanazon útvonal mentén ismételje a tegnapokat.

Lényegében az emberi rész megtette a legtöbbet az isteniért, egy számára megtartó, földi teret teremtett, nem egy összevissza, majd ahogy az “úr” akarja ezoterikus akadálypályát. Egy tájat, ahova szívesen költözik be a teremtő, mert végre a földi viszonyok között is talál egy hozzá hasonlóan működő terepet.

És így mind mélyebbre és mélyebbre mert alászállni a mondriani műben, mert tudta, hogy megbízhat ebben az emberben, hogy vele érdemes befektetni, mert egy ilyen földben igenis ki fog virágozni földi viszonylatokban is az “isten”.

Az összevissza absztrakt a “halálom”, persze teszek kivételeket, Reigl Juditot szellemisége miatt olyan nagyra tartom, hogy “elnézem” neki, hogy “automatikusan” festett..

Viszont ez az átgondolt, megtervezett, a vonalzónak irányt adó egyenesekkel játszó nonfiguratív festészet, és e benne biztonsággal feketével levédett tereket kitöltő piros, sárga, kék és fehér mondriani kép az absztrakt fellegvára számomra. A modern kor ikonja nekem, melyen keresztül isten néz rám a túlpartról. Mert ugye az ikont nem csak mi nézzük, hanem ő (Ő) is néz rajta keresztül minket.

A mindenható nagyon szigorú, mert ezzel a fáról-fára ugráló, szemétben turkáló, lopkodós majoménhez, akivel születtünk, keményen el kell bánni.

Boldogságunk borzadálya (Piet Mondrian emlékére)

Jöttem, mert évek óta egyre hangosabban hívtál. Ám rendkívüli vagy, mert még te sem hallottad meg saját kiáltásodat. Hívtál, hogy kiemeljelek az önmagát végtelenségig újrateremtő, kétségbeesett csókok és egymásba hatolások óceánjából.
Felfogtad, hogy Mondrian miattad egyszerűsítette le ennyire a világunkat? S képei az eggyé válás alapszínekre, függőleges férfi és vízszintes női vonalakra csökkentett jelképei? És vajon tudtad-e azt, hogy miattad öltöztem be az egyik festményébe, hogy mostantól egyetlen pillanatra se érezd azt a kínzó hiányt, mely elől egyre kevésbé tudtál elmenekülni?
Itt vagyok, hogy emlékeztesselek arra, e legszebb nász számára a távolságok nem léteznek, mert az arról sem tud, hogy időtlen idők óta kettészakítva érezted magad.
Több felcsillanás neked sem jár az életben.