A fehéren fehérre festett képekről, az üres énről, mint csapdáról

most, hogy a frissen kiadott Hamvas Béla: Seth című kötet kapcsán oly sokat emlegettük Molnár Sándor festőt, és az ő az ürességbe belevesző jógafestészetét, irtóra hiányzik az, hogy ezt az egész művészet témát Hamvassal át tudjam beszélni. Úgy érzem, még maga a Kemény Katalinnal megírt Forradalom a művészetben is töredékes. De hát persze, hogy az, hogyan is lehetne teljes, hisz azon a ponton, hogy Hamvas meghalt, e nagyon finom, végre a művészetet az eredeti helyén kezelő gondolatmenet is megszakadt.

Azóta ha kinyitok egyes művészeti újságokat, és nézem, mi zajlik éppen a mainsteamben, sikítanom kell. A modern kori művészettörténészek olyan nyelvet kezdtek használni, javarészt teletűzdelve latin szavakkal, mint az orvosok, vagy mint valami jogi szöveg. És ez nem másért történik, minthogy a brancs elitizálja a művészetet, és egy bizonyos réteg, főként a fizetőképes sznobok, a kiválasztottak privilégiumává tegye. Pedig nincs egyszerűbb jelenség e világon, mint a művészet.

Hamvas volt az utolsó, de szerintem az első is itt Magyarországon, aki a művészetet végre annak eredeti helyzetében vizsgálta, és visszahelyezte az isten utáni eggyel lejjebbi polcra, és egyenrangúvá tette az imával. És az imánál nem létezik egyszerűbb jelenség. Szerinte – mert tudomány, pszichológia, vallás csődöt mondott – egyetlen híd maradt a halandó számára, hogy halhatatlanságához elérjen, ez pedig a művészet.

Hamvas nagyjából ott fejezte be, ahol még nem látszódott, micsoda pusztítást mér elsősorban az Amerikából ránk zúdult magát absztrakt expresszionizmusnak nevező rettenet a világra, és azt sem, hogy mára az egyik legjobban kereső szakma a galerista lett. S, hogy amit ma művészetként emlegetünk, az a mainstreamben semmi más mint profit, hatalom, bevétel.

Molnár Sándor hamvasi tanítvány volt, aki élete végére, sőt már a közepére, eljutott az üres képekig. Lényegében a festményeivel kiürítette magát útközben, és ő is, mint azt előtte már többen megtették, fehér alapon fehér képeket (is) festett. Tényleg nem tudom, ez-e a cél? Molnárnak ez volt, és isten ments, hogy ehhez hozzányúljak, de őt hallgatva egyre hangosabban tudom megfogalmazni a saját “művészeti ars poeticám”, ami egészen biztos, hogy nem molnársándori.

Ő éppen abban segít, hogy az alapállásának tagadásával találom meg az enyémet, amiben nincs kétségem. Óriási, amit Molnár ezzel tett értem, a rá mondott nemem a saját igenem.

Úgy hiszem, sőt ez nem hit, ez tény, emberként aligha jutunk el az ürességig. Illetve, az az üresség, amit még le tudunk festeni, meg tudunk nevezni nem más csak, mint a kiürített elme, és annak van egy tulajdonosa. Az én, és erre a szegény alanyra senki sem kérdez rá!!

Számomra Molnár is abba az alapvető hibába esik, mint sokan ma a spiritualitásnak és szelleminek mondott tanítások mentén, hogy a személyes én ürítésével töltik el az életet. Erről szól az összes meditációs, jógikus út, a személyes én tisztogatásával. De ez nem lehet számomra cél, mert ennek végén semmi más nem marad, mint egy üres és tiszta én, aki holnapra úgyis bepiszkolódik, és akire nem kérdez rá Molnár, mert megelégszik a megtalált ürességgel. Az üres énnel.

És ide kellene nekem Béla bácsi, hisz ismerte töviről-hegyire az izmusokat, látta azok hatását, de a végső cél számára is a valódi én realizációja volt, ami túl van az ürességen. Szóval ezen a ponton kezdhetnénk el beszélgetni.

Megmutatnám neki, hogy jómagam aligha erőlködök az én kiürítésével, mert az üres én is még egy én, és nekem ennél sokkal több kell. Nem akarom becsapni magam semmilyen makulátlan állapottal, nem akarok berendezkedni az ürességben, mert tudom, ez is csak egy hely, és noha roppant szubtilis már, mégis az én térképén van.

És nekem ezek az üres képek, meg az az egész absztrakt impresszionizmus, a világot állítólag a részecskékig lebontó művészeti is csapda, mert célként tűzi ki a jelenségek atomjaira és azokon túlira való lebontását. Nem látja be, hogy az üresség nem más, mint a telítettség másik oldala, az érme másik fele.

Valójában szeretek ebben a divatosan szétmeditált, mindfull, letisztult, vegán, mindenmentes világban szutykos, telis-tele, sőt – tudom egyes körökben istenkáromlás, húsevő is lenni, szeretem, hogy szenvedély hat át és vágyaim vannak. Eszembe sem jut, hogyha kitisztítanám magam ezen állítólagos világi hívságoktól, ha lemondanék a cukorról, a vágyról, a szexről, akkor közelebb lennék magamhoz, nagy ürességemben. Nem, akkor csak egy üres én lennék.

Igen, ide kéne Béla bácsi, mindezt átbeszélni, hogyan látja ma, hol tart a művészet? Mit szól a személyes történetekkel, vágyakkal, szexussal, túlfűtött érzelmekkel teli művészetemhez, mely soha nem fogja azt hazudni, hogy az ürességhez ért, és mely csak azért is figurális, mert a világot nem részecskékként érzékelem, hisz, míg egy százalékát is valósnak tartom ennek az énnek, addig ez a táj is tárgyi marad.