Aki poliamor nem érzelmek feletti szuperember, ugyanúgy csetlik-botik, mint bárki más, sérül és vérzik is. Talán csak abban áll a szuperképessége, hogy akar és tud is az érzelmeiről szeretteinek mesélni. Soha annyit egyébként nem beszélgettünk az életben, mint amikor részese voltam egy ilyen kapcsolódásnak, mert míg “normális” esetben az ember egy irányba kell, hogy felfedje magát, itt kettő felé kell minimum. Megsokszorozódnak a szavak, csúcsra kell járatni az intellektust, hogy követni tudja az érzelmek sokféleségét.
A poliamor ember is féltékeny, sőt neki még több esélye, lehetősége van arra, hogy ezt a zöld színű nagyérzelmet megtapasztalja önmagában. Féltékenynek lenni borzalmas gyötrelem, valamit e helyen sürgősen tenni kell. Egyetlen egy megoldást ismerek, a vágyat magamban, hogy minél közelebb jussak a másik emberhez, akire féltékeny vagyok. Mert csakis úgy oszlik el minden rossz érzésem, ha őt, mint saját magam felfedeztem a szívemben. De erre csak akkor van lehetőség, ha véget ér a bújócska, és ha létezik egy a közösség által meghatározott közös eszmény, mely életünk célja lehet. Amikorra egyértelművé válik, a szerelem idején nem egymást, hanem egy kiismerhetetlen, meghatározhatatlan gyönyörűséget csodálunk, mely a szerelem érzéseként jelenik meg közöttünk. Amikor nyilvánvaló, itt mind ugyanabba az irányba tartunk, leginkább sétálunk le az életünk térképéről, és bizony errefelé járva, az emberi én már nem takar annyira, s felsejlik esszenciájának délibáb mivolta, gyakrabban éljük át a szerelmet, mert lényegében szerelem itt minden, csak eltakarjuk az életünkkel.