Tarr Béla rettentő látleletet tart elénk az utolsó filmjével, A torinói lóval. És néha azt gondolom, nem azért hagyott fel a rendezéssel, mert elvitte a filmet a szakadékig, és ott beledobta a sötétségbe, hanem mert felismerte magában legelső, teremtés kori természetét.
Felismerte azt a félresikerült első próbálkozását az Úrnak, amikor embert alkotott, és azt a tényt, ezzel az Ádámmal bizony nem jutunk el az aranykorig. Ebből csak egy a létforgatagban körbe-körbe kalimpáló, rettentő férfi lesz, aki leuralva a nőt, önzősége, butasága, hatalomittassága alá hajtja majd a Földet. És hát pont ebben vagyunk. Egy a hím uralta patriarchális, szeretettelen, önzésre épült férfikorban, a legsötétebb vaskorban.
Lényegében Tarr önkényesen és bátran átírta a Bibliát, és kegyetlen önfeltáró aktusba kezdett. Méghozzá úgy, hogy visszafelé haladva az időben lebontott mindent magáról: az ételt, ( a húst) az italt, (lelket) és végül a fényt is. És milyen irtózatos, még ebben a sötétségben is ott marad énként, fénytelen Ádámként, akiben eredendő mivoltában nem volt semmi szeretet.
Én meg, mint a filmet befogadó, nem tudom eléggé dicsérni ezt az önfeltáró cselekedetet. Tényleg olyan, mintha valami borzasztó, eredendő betegséget fedezett volna fel magában Tarr, és belátta, innen saját erejéből nem juthat tovább.
Felismerte, a filmbéli Ohlsdorferben megszemélyesülve mit is tett a nővel, mire használta Isten második próbálkozását. Nagyjából egy igás állattá degradált szolgaként használta a saját dicsőségére.
És az a nagyszerűsége Tarr-nak, hogy ezután leginkább nem is nagyon szólal már meg, mert ezt a tényt felismerve belátja, milyen esélye is lehet a továbbiakban férfiként.
De felismerte azt is, micsoda rettentő félelem és bizonytalanság van a férfi legmélyén, az első férfi nem szeret, csak használ és gyűlöl, és ennek elkendezősére épített körénk életeket. Emiatt festett maga köré kultúrát, írt irodalmat, utólagosan próbálta helyrehozni a Teremtő félresikerült, első próbálkozását. Szóval felismert valami eredendő, borzasztó hibát.
És ezt nem én írom, nem én mondom, hanem a filmművészet egyik klasszikusának állítást hangosítom ki, és nekem is borzasztóan fáj ez a tény. De azt nem tagadhatom, mennyire elegem is van a szerepeket maga köré lódító, vetítőgép-férfiakból, akik útközben megtanultak beszélni, és egyre sármosabban, nagyobb hanggal adják el a semmit nekem. És mekkora irdatlan felelősségem van ezek után fiús anyaként.
Mit tehetek? Először is azt, hogy mindezen szeretettelensége, világokat maga köré hazudó mivolta ellenére mégis nagyon szeretem a férfit. Másodsorban pedig azt, hogy végre önálló jogon, nem Ádám oldalbordájából az évek alatt a művészet és a szív segítségével elkezdtem újjáteremteni önmagam. Nem állítom, hogy kész vagyok. Nekem is támogatásra van szükségem. A többi nőtársamra hasonló mozdulatára vágyom.
Mert csak együtt indulhatunk el a férfi felé, a monogámia ideje végérvényesen lejárt.
A márciusban megjelenő festményalbumom ennek a küldetésnek a vázlatkönyve. Szóval papíron kész a terv, már csak meg kell valósítani.