Mindannyiunkat más és más szándék vezérel az alkotás során.
Van, aki szeretné megmutatni, milyen gyönyörű is a teremtett világ, és egy az egyben visszaadni annak az ember nélkül, még be nem szennyezett egészségét. Van, aki magas reptű, filozófiai gondolatait ábrázolja elvontan, és a művekkel a sosem megtapasztalható örökké felé mutat. Aztán van, aki terápiának használja a művészetet, de sorolhatnám még hosszan tovább.
A festészetem szerepe nálam is jó ideig gyógyító jellegű volt, lényegében hosszú időn keresztül “új” testet festettem magam köré, új ént, mert amelyik húsz éven át lakhelyet adott, egyetlen nap alatt magamra hagyott. És ami számomra is csoda kategória, de amit túléltem. Ám mert lehetetlen én nélkül létezni ebben a világban, újat kellett alkotnom magam köré. Így vagy két évtizeden át testet festettem magamnak. Azt nem mondom, hogy tökéletes test lett, de használható, és most már elvisz a végéig.
Így nekem azóta nem kell törődnöm gyógyulással, terápiával, sem a látható világ egy az egyben képi visszaadásával, sem azzal, hogy elvont eszméknek adjak felfogható formát. Már végre koncentrálhatok a művészet – számomra- egyetlen feladatára és céljára, hogy támaszom legyen, esetenként mankóm, hogy el tudjam viselni az élet egyik legnagyobb kihívását, a szerelmet, hogy ne rogyjak össze alatta, s felbukkanásakor ne keverjem össze a láthatót a láthatatlannal, hogy sosem álljak le az embernél, akin elviselhetetlen ereje felbukkan, hanem merjek mind messzebb hatolni gyönyörűsége, középpontja felé.
Minderre azért van szükségem, mert itt, ahol állok – minden utak legvégén, az legutolsó útkereszteződés után, ahol még dönteni lehet, teszek-e még egy kört vagy most már csak előre megyek, ami bőven lehet, hogy hátra – a szerelem mindenhatóságába kapaszkodok, mint eszközbe. Ezen a szakaszon nem merek eszköz nélkül maradni. Az ész, az értelem, a tudás magamra hagyott, itt már csak szeretnem kell és szenvedéllyel imádnom, ez az egyetlen esélyem.
És mert emberi testben lakom, így hozzám hasonló, emberi alakokba leszek szerelmes. Ütött-kopott, töredezett, sorsukat maguk mellett bőröndben cipelő, nehéz-szépséges lelkű férfiakba szeretek bele. Nem is akarom letagadni, hogy halandóként csak halandót szeretek halhatatlanul.
Az idei képek is ennek a támasznak a megnyilatkozásai, ha nincs festészet, ha a kép segítségével nem tudtam volna letisztítani a szerelemről, a szerelmemről az esetlegeset, a valótlant, a személyest, a bűnt, minden bizonnyal feladtam volna már régóta.
Ám az ecset megtartott, és sok ponton helyettem festett, a formák, az ötletek, mint a következő lépés térképvázlatai, jelentek meg a tudatomban, ezzel esélyt adva arra, hogy van hova lépjek. Na mert a történet egy abszurdnál is abszurdabb szerelmi történetbe hajított bele, ahol bizony a megfelelő kapaszkodó nélkül elsüllyedek.
Az elmúlt öt festmény attól a ponttól volt támaszom, amikor is február végén sokadjára az életben, de még sokkal határozottabban kimondtam a Szerelemnek, hogy igen, hozzád megyek, és már hívnod sem kell, és újra megköszöntem, hogy egy férfi alakján ismét felfeded magad. Kimondhatatlan szükségem volt erre a minden korábbinál határozottabb igenre, mert ami utána jött az az örvénylés, a világi varázslat, az álarcos bál, a cirkuszi mutatványok legvadabb felsorakozása volt.