Csontváry fohászkodó énje
Aki azt mondja, egyedül megoldja, nincs senkire szüksége ahhoz, hogy felismerje önnön valódiságát, annak nehezen hiszek.
Mert ha még Buddhának is szüksége volt a bodhi-fára, Ramanának az Arunácsala hegyre, Papajinak Ramanára és folytathatnám..akkor mit játsszuk itt a keményet.
Egyedül nem megy. Igenis, az önkutatás egyik legkétségbeejtőbb, legelhagyatottabb szakaszán, ahol már nemet mondtunk az összes szerepünkre, felismertük a világ illuzórikus természetét, és a “ki vagyok én a valóságban?”- kérdés után előttünk feltárult feketeséget kaparjuk, mint valamily áthatolhatatlan falat, meg kell jelennie egy alaknak, aki már a “másik oldalon” áll, és átsegít.
Mert a halandó és a halhatatlan között nincs átjáró, a relatívból a valódi felé nem vezet út.
Csontváry rettentő lázban e helyen égett, festészetét semmi másra nem használta, mint arra a lehetetlenre, hogy a képeivel mégis utat fessen maga elé. De nem tudom, a saját szívére rajzolt Jézus-kép mellett volt e valaki, aki valódi útmutatást adott neki itt? Aki hiteles tanítóként, emberi szóval, nem sugallatokkal szólva, megmutatta, mi is a következő lépés ezen a helyen.
Sejtéseim szerint itt, ahol a rettentő Mesternek rá kellene mutatni a legnagyobb akadályra, mégpedig az istene iránt fohászkodó énre, Csontváry továbbra is a látomásaira hallgatott. Lényegében ezzel életben tartott egy fohászkodó, sugallatokat halló ént, aki viszont egy ponton túl nem bírta el azt a magasfeszültséget, amit kapott, és beleőrült ebbe.
Az önkutatás nem veszélytelen út, és mivel tudom, ha nem találkozok a saját sötétemben egy élő emberrel, aki szavakkal szól hozzám és elveszi az utolsó látomásomat is, mert csak káprázat, már én is rég az őrületet választottam volna.
De ezt az utat már bejárta előttem pár nagy festő, nem kéne hát ismételni!