Lehet cifrázni, kozmetikázni, díszíteni, ezoterikus szósszal leönteni, de kár. A földi élet a pokol maga, a legvégső és legutolsó “állomás” a szabadulás előtt, az univerzum legkülső kerületének legszürkébb bolygója, ahova azért születünk, hogy ebben az ének közé zárt, elembertelenedett térben, ahol egy életen át javarészt hazudunk, és aki megpróbál igazat mondani, az egyedül marad, egyszer és mindenkorra olyan elegünk legyen az egészből, hogy már csak a végső és teljes kiszabadulást vágyjuk a sokféle létállapotból, az otthont, ahonnan végső valóságunkban soha el sem mozdultunk. Ám valami miatt mégis nagyon valódinak tűnik az, aminek önmagától nincs is szubsztanciája.
Van egy mesevilágom, mely szerint a “mennyországból” érkezem, vagyis valahonnan, ahol értéke volt a szónak, ahol a szeretet nem üres frázis, ahol ha kimondtam, az úgy is volt, ahol nem választotta széjjel ilyen rettentő vastag fal az ént az éntől, és félelembörtönében nem dermedt meg a magányban az emberi lélek.
Ahol a szerelem szabadon áradt, nem zárták kapcsolatokba, ahol a szerelmem élettársa elfogadta, hogy létezem, ahol elhívott kávézni, hogy azt ünnepeljük, hogy ugyanazt a férfit szeretjük. Ahol nem tagadnak ki egy családból, melyben törvényesítve volt a hazudozás és a másik megcsalása, és ahova végre, mint az igazság testet öltése megérkeztem, és ahol felismerték bennem, hogy végre végre, most hogy itt vagy majd mi sem hazudunk tovább, mert megtanítasz minket igazul szólni. Ám helyette, ha nem menekülök el időben, lerántottak volna a sárba a megcsalásaik közé.
A “mennyorszából” érkezve elviselhetetlenül koszos az élet, de csakis az emberi szó és szív miatt. Jaj, azért azt a hatodik napot igazán kivehette volna már szabadnak az isten, mert az emberre semmi de semmi szükség nem volt.
Tízből kilenc és fél igaztalanul él, tízből kilenc és fél nem fedi fel teljes önmagát azok előtt, akiket elvileg szeret. Tízből kilenc és fél esetében nincs súlya a szónak, és tízből kilenc és fél egy másik emberi lényt lát, ha rám néz, és nem az isteni önvalómat. És mindez azért van, mert önmagát nem ismeri, mert egy személyes énnel takarja el a valóságát, és ezzel magát csalja meg minden pillanatban.
Pedig az igazság az, hogy a személyes én, mint valóság nem létezik, éppen csak, mint káprázat takarja el illuzórikusságával a valódit, és minden pillanatban, amikor egy látszatlétezőt választunk valóságosnak magunkban, az igazságunk ellen vétünk. A bűn személyes énné degradálni az egészet.
Én képtelen vagyok bűnözni tovább. Ezért vagyok “forradalmi”, ezért török falat ott, ahol a másik védelmi burkokkal sáncolja el magát, ezért érintek meg rögvest szíveket, mert semmi más nem érdekel a másikból, mint ami tényleg létezik.
Ezért festek, ezért írok, mert hátha, hátha van még ereje és létjogosultsága annak, aki igazul él a többi millió ellenében.