A kettő billeg, felborul, kapcsolódni valójában képtelen. Mikor a kettő ölelkezik, nyomják, szúrják egymást, de nem ismernek mást. A kettő alapjain áll a világ, a nő férfi után sóhajt, ami hideg az a meleget vágyja, a nappal az éjszakát, ünő meg a bikáját.
A kettő a nyár, a rózsakert, Ámor kitéphetetlen nyila, mely szerelmi nászt gyújt szívünkben az egymagában állva céltalan és értelmetlen élet iránt.
Túléltem a kettőt, a párosodás összes kínját, az örök háromban élek immár de mostanában mégis gyakran ébredtem csatakosan, rémálmaim voltak letűnt korok miatt. Úgy sejlett fel, újra kell kezdeni, még egyszer végig kell járni a kettő okozta magány éveit. Emlékszem, hisz bicegő, csoszogó, egymást folyton felsebző párok sorában vándoroltam én is.
Csak nehogy még egy ilyen éjt, véget kell vetni a rémálmoknak, melyben a kettő himnusza zengett végig, ahol az első strófájában a kiválasztott imádata csendült fel, harsona zengett, dobszó pergett, a második már csendesebb volt, mígnem a harmadik versszaktól már csak a megvetés, a tagadás kísért a végső búcsúig.A három kell, mely a kettő alapjaiban téves próbálkozásait végre orvosolja. A három a lehetetlen, mely irányába, mint ugródeszkáról csak elrugaszkodni lehet.