Nem éppen a legjobb pszichés és fizikai állapotban érkeztem a berlini Caspar David Friedrich-kiállításra. Úgy éreztem magam, mint a sivatagi vándor az oázist meglátva. Berlinben esett, de még így is elég hosszú sor állt a bejáratnál, de a jószerencse velem volt, mert előre megvásárolt jeggyel, soron kívül beengedtek. Bent is tömeg, a vécé előtt folyatódott a sorállás, de ott meg ilyenkor a mozgássérültbe megyek. Úgyhogy már csak egy kiállítási széket kellett beszereznem, és jól betömni a fülembe valami monoton zenét, és nem törődni azzal, hogy nem értik, miért nézek csukott szemmel festményeket.
Caspar David legtöbb képét kívülről ismerem, láttam már kiállítását, megnéztem a róla fellelhető legtöbb filmet, ismerem az élettörténetét, a gyerekként átélt legnagyobb traumáját, mikor is beszakadt alatta a jég, és a segítségére siető testvére halt szörnyen a mentést követően, míg ő megmenekült. Azt hiszem, egy ilyen esemény már bőven elég ok az elvágyódásra innen..
Szóval ezen a ponton tényleg semmi más dolgom nem maradt, mint behatolni a látvány mögé, és magamévá tenni a képbe festett “energiát”, és hagyni, hogy megszólaljon az őket teremtő maga, akinek lényegiségét nem érinti az idő.
Az őszinte festmény tárggyá teremtett energia, a műtárgy téren és időn átívelő, materializálódott alkotóerő. Meg merem kockáztatni ugyanaz az erő, mellyel az Úr megalkotta az idők elején az eget és földet, és a hatodik nap muszájból csak azért hozott létre minket, hogy átadja nekünk a szívből jövő alkotás képességét, mert egyszerűen látta, a munkája nincs befejezve. Mert az sosem lehet kész, mindig lesz rajta valami javítanivaló, mint egy házon, és hát bízott abban, az ember műveleteinek meghosszabbítója lesz.
Ez volt és van “Isten” reménye, és noha bőven lenne oka szomorkodni rajtunk, de mikor meglát egy Caspar David-képet bizony visszanyeri örömét a teremtésben..
Mert Caspar David abból az erőből merítve húzza a vonalat és színezi ki a képeit, mellyel az “Isten” hegyet teremtett. Igen, ez egy és ugyanaz a minőség. De pontosabban úgy tudnám leírni, egy Caspar David-kép úgy viszonyul például egy hegyhez, az isteni alkotásához, mint a háztartásivá “szelídített” áram a magasfeszültségűhez. Egy-egy festmény által egészen a teremtés szenvedélyéig hatolhatunk el, emberi távlatokkal élhetjük át, mintegy egy képbe lehűtve, lecsendesítve azt az erőt, mellyel az isten egeket és vizet teremtett. Mert ha megkapnánk egy az egyben azt a teremtő erőt, abba belepusztulnánk ott helyben.
Innen is látszik, micsoda félelmetes és veszélyes létállapot művésznek lenni, mert neki egészen önnön isteni teremtő erejének közelébe kell menni, és sosem tudja, meddig mehet el úgy, hogy nem őrül bele, nem égeti szét e magasfeszültség az idegpályáit olyan mértékben, hogy használhatatlanná lesz ezek után az életre.
A művész eredetileg ép eszét, egész egzisztenciáját kockáztatja egy-egy alkotásával, és Caspar David még ezzel a hozzáállással alkotott, aki nem kis tétet tett le egy-egy képért. És pontosan ez az erő, ez a szinte halálfélelemmel teli, az én szakadékáig elhatoló mozdulatsor, és a semmibe való alánézés fájdalmas-szerelmes élménye süt át minden művéből.
Persze vannak kevésbé erős képek, de egyik-másik tényleg éget.
Vagy másfél órát ücsörögtem előttük, lassan jöttem vissza a testembe, mostanában megint egyre többször eloldozódok, ami rém kellemetlen érzés, de Caspar David segített.
Na meg, na meg, egy nagyszerű nő, akit már a tárlat elején kiszúrtam, mert olyan Karafiáth Orsis volt. Na de, hogy kerülhet ide, Berlinbe, hesegettem is el rögtön a gondolatot. Majd végül, mikor a kabátomért mentem, kiderült, nem csak egy Orsi-szerű nő volt, akit láttam, hanem ő maga, aki szintén pont ma döntött úgy, hogy megnézi Caspad Davidot. Jaj de nagyon megörültünk egymásnak.
(a kiállítás amúgy annyiban csalódás, hogy szerintem irtó picike, egyetlen terem csupán, és a képek legtöbbje is aprócska. A tömeg viszont túl nagy ahhoz, hogy élvezhető legyen ez az egész. Hacsak valaki nem olyan szemfüles, mint én, és megteremteti magának e kedvező feltételeket, és célra tőr, mert iszonyatosan szomjas, és innia kell az oázis vízéből végre)
