Miután mára egyértelmű, hogy a vallás, a tudomány nem épít hidat halandóságunk és halhatatlanságunk közé, és tényleg csak az isten tudja, vajon létezik-e a Földön akár egyetlen olyan emberi lény is ma még, aki megvalósította önmagát, és nem csak beszél róla, így számomra, – ha éppen nem vagyok a tanítóm mellett, aki sosem állította magáról, hogy megszabadult volna, azt sem, hogy létezne az én számára megszabadulás, ám nekem igenis utat mutat halhatatlanságom felé, – mikor egymagam vagyok egyedül a művészeti alkotások azok az objektumok, melyek ténylegesen ki tudnak emelni önmagamból. Mert míg a természet, a táj szépsége emberfelettiségével elhoz egy békés helyre idebenn, ahol akár landolhatnék is, addig a műtárgy tükörként működik, mely előtt csukott szemmel állva, minden landolási esélyt elvéve tőlem, afféle zuhanásként vagy emelkedésként megmutat ott, ahol nem fed fel táj, látható világ, és egyetlen foncsorozott üveg sem..
Ezt soha meg érthetem, miért van így? Miért több az alkotás a tájról, mint maga a táj?
A világban a művészettel gyakorlok arra, ahova semmilyen gyakorlat nem visz el, emiatt bírom ki, és emiatt nem ordítok reggeltől estig félőrültként, hogy emberek, miért fogadjuk el tényként ezt a kollektív átverést, hogy testbe zártak minket.
Ám az is biztos, hiába járok végig egy tárlatot, keresem fel kedvenc képtáramat, ott sem tudok minden festmény előtt e feketén feketeként tündöklő, minden felfoghatón túli sötétbe belenézni.
Olyan ez, mint a szerelem, mert ugyanígy nem minden férfi nyit lényével átjárót oda, ahol nincs átjáró az én számára, hanem ezen isteni erő válogat az emberek között önkényesen. Olykor száz kép közül is csak egy van, mely tényleg megszólít, és azzal a bizonyos átjáróval kecsegtet, ami nincs is.
Ám a műtárgyak esetében nem csak önkényességről van szó, mint a férfiaknál, itt bejön egy másik tényező is, a hitelesség.
Igen, semmi más nem tesz valódivá egy képet, egy szöveget, egy filmet, mint az, az illető “honnan” alkotta. A szívéhez képest ilyen távolságból. Mekkora tétje volt számára a műnek, bír-e azzal a képességgel, hogy lépcsőt emel elé?
Mára eljutottam odáig, és ebből most már nem engedek, hozzon is ez sok vitát az életembe, hogy csak és kizárólag a hozott anyagból készült műnek van olyan erőtere, ami számít, ahova beléphetek.
Csak abban van valami láthatón túli táj, ahol érdemes elindulni, ennek hiányában még ha nagyon pontos és jó tudással, kellő fantáziával megalkotott művekről is van szó, egyszer csak falba ütközök..
A valódi művészetbe az ember önmagát festi bele, és minden egyes alkotásába egy kicsit belehal. Igen, a koporsóját építi a művész a művel, ennek híján csak egy színes felülettel találkozom.
Művészetem és egész jellegem azért ilyen “őszinte”, azért nincsenek titkaim, mert csak a teljes transzparenciában létrehozott, minden porcikámat átvilágító alkotás érdekel, ami éget, ami fáj..
Mert igenis “égi tűz” az, ami kínoz alkotás közben, s leégeti rólam halandóságomat. Brutális ez..
És utoljára mondom, ne kérdezze innentől senki, miért “szenvedek”, azt meg pláne ne állítsa, mert kikap nagyon, hogy szeretek szenvedni.
De leírom még egyszer, az egyik legégetőbb úton járok, folyamatosan perzselődök a szabad ég alatt.
És nem fogok szólni, ha elkészülök, mert ott nem lesz senki, aki szólni tudna majd.