(a davosi szanatórium teraszán gyógyulnak a betegek)
vajon mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt huszonöt-harminc évben gomba módra elszaporodtak a pszichológusok, lélekgyógyászok, és a legválogatottabb, alternatív módszerekkel gyógyító szakemberek? Örülnöm kellene, hogy ha lelki bajom van és vastag pénztárcám – mert ugye az állami pszichológushoz nem biztos, hogy rövid határidőn belül kapnék időpontot – akkor, mert rengeteg a segítő, biztos találok szabad helyet már holnapra is. Vagy inkább búslakodnom, hogy ennyire betegek vagyunk lelkileg, és erre fel is állt gyorsan egy szinte egész új szakma, na mert ennyiféle új nevű segítő biztos nem volt korábban.
Amikor 1992-ben felvételiztem az ELTÉ-re, és előtte bementem megnézni az épületet, még térdre borultam a hódolattól, a csodálattól az ott tanuló diákok előtt. A tudásuknak akkor még volt értéke, hatalma. A BTK Ajtósi Dürer úti és a Pesti Barnabás utcai épület maga volt számomra a humán tudomány temploma, fellegvára, ahol az istenek, királyok laktak
Nem lehet, hogy a lelki segítőgondozók szaporodása és a bölcsésztudományok leértéktelenítése, a kultúra – talán szándékos – lealjasítása összefügg?
Régebben bizonyos irodalmi művek, festészeti alkotások, zenedarabok is ellátták azt a feladatot, amit ma egyes lélekgyógyászok. A nagymamám egész biztos, hogy gyógyulni is járt a nyolcórás Wagner- előadásokra. Régen olvastunk, és a klasszikusoktól kaptunk rengeteg erőt, és bizony elég volt leülni egy-egy szépművészeti remekmű elé, és neki elmesélni a bánatunk. De sokszor nem is kellett, mert már annak a közelében meggyógyult a szívünk.
Sorra törlöm csak ki, amit e témában írnék, mert tudom, még az is magára veszi a kritikám, akinek nem kéne, és dehogy akarok itt megint egy szokásos csatát, de hallva egy-két történetet most segítők kapcsán, fel nem fogom, hogy valaki ezért fizet??
És Thomas Mannt pl már alig olvasnak, pedig a Varázshegy gyógyító kötet, már csak amiatt is, mert felvisz a davosi szanatóriumba, és kifektet a hidegbe, bebugyolálva a teraszra, hadd regenerálódjon, aki olvassa. Úristen, mi lesz azzal a generációval, aki például a Varázshegy nélkül nő fel? Hát mehet pszichológushoz..
Na meg, javarészt pár külföldi társaságában egyedül bolyongok a Nemzeti Galéria állandó tárlatán, ahova gyógyulni járok, noha tudom, hogy meggyógyulni ebben a testben úgysem fogok. De még mindig vannak valódi, hiteles sarokpontjaim a művészetnek köszönhetően. (Miközben a férjem meg pont azon kesereg, hogy a kedvenc kölni múzeumában is egyre nagyobb teret kap az ultrakortárs, vászonra hányós művészet, és szorítja ki a klasszikusokat)
És így a végére csak megválaszolom magam itt halkan. Aki idáig elolvas, azért valamelyest biztos ért. Nem kérdezem, mondom: a művészet lealjasítása és a pszichológiai ipar térhódítása kéz a kézben járnak, és nem jók erők vannak mögötte, és még finom vagyok.