Életem egyik legabszurdabb átváltozását élem, most, hogy egy hozzám közel álló férfi hangszert készített belőlem. És tette ezt azért, hogy hazug, elembertelenedett életében mégis legyen egy utolsó emlékeztetője önmagára, egy tárgy, amibe, ha belefúj, halvány reménye maradjon arra, hogy talmi élete okán nem süllyed el végleg az enyészetbe.
Szakrális kegytárgyat alkotott belőlem, az őszinteségemet, áttetszőségemet, szerelmemet, ártatlanságomat, szókimondásomat, egyenességemet, mint alapanyagot használva a japán bambuszfuvolához. A tárgy egyelőre félig van kész, és még lakkozást igényel. De én most arra kértem, nem szeretnék tovább egy hangszerbe bezárva lenni, ha az méltatlan kezekbe kerül.
Kapcsolatunk alatt alapos kutatást tettem shakuhatchi témában. A szakmai részt meghagyom az okosoknak, és csak, mint érzékeny laikus írok a hangszerről, mely nekem is nagyszerű újdonságokat okozott.
A japán bambuszfurulya, ellentétben az eddig általam ismert hangszerekkel, nem egy zenemű megjelenítésére hivatott tárgy, semmiképp sem egy eszköz, ahol a zeneszerző, a darab és az előadó áll az előtérben. Hanem nemes egyszerűséggel a levegőnek ad színt, formát és hangot.
A shakuhatchi esetében a semmi, vagyis a minden tárgyat, kelléket megtartó éter kerül a trónra. Lényegében a semminek ad színt, és ezzel befogadhatóvá teszi ezt emberi érzékszerveink számára.
Maga a “muzsika”, ami megszületik általa, számomra nem is művészet, nem is igazán élvezhető, hideg, személytelen és rettentően közönyös. Noha lágy és első hangzásra nyugtató hangja van, de igazából nem nyugtat meg. Sőt inkább felbosszant, mert az emberi fül több hanghoz szokott és rettentő visszafojtottnak hat.
Semmi magánjellegű érzés kifejezésére nem alkalmas, nem lehet vele elsírni bánatot, megduplázni örömöt, a shakuhatchi nem is tud rólunk. Olyan, mint az óceán, amely nem is tudva a partról, nyaldossa azt.
A shakuhatchi nem e világi hangszer, és éppen ezért ahogy hozzá járulunk le kellene tenni személyes énünket, de persze mert ezt nem lehet, legalább a megfelelő érettséggel, habitussal elé állni. Minimum egy etikus élettel, áttetsző emberi viszonyokkal, tisztességgel, bátorsággal, férfiassággal, erővel. Ennek hiányában megszentségteleníti a használója gyönyörűségét.
Amikor most azt kérem a belőlem hangszert gyártó férfitól, hogy dobjon a folyóba, mely az óceánba torkollik, ki akarom szabadítani a hangszert abból a kézből, ahova került, mert az nem rendelkezik az itt felsorolt alapanyagokkal.
Szóval, ha minden jól megy, estére már az óceán felé úszik majd hangszerré lett énem.
