A műalkotásokkal nem lehet hazudni, ugyanis árad belőlük az a szándék, állapot, a szellemi megvalósítottság tényleges foka, ahol az alkotó állt, mikor a mű született. Sosem műtárgyakat nézünk, hanem a bennünk szunnyadó erővel találkozunk. Ám ugyanígy megyünk végig a világon is, azt hisszük, a szemünkkel látunk, pedig az javarészt csak eltakarja a dolgok tényleges arcát.
Camille Claudel a saját olvasatomban őszintébb, önmaga valódiságához közelebb jutott alkotó volt, mint hatalmas férfiistene, August Rodin, számomra a Camille-Auguste párosban ő volt a hitelesebb, az ő művei szikráznak, égetnek jobban, mint szerelme szobrai.
Rodin legmélyebben tudta ezt, és ezzel nehéz volt együtt élni. Egy rendkívüli erőtér ez, mondhatni a kiválasztottak kegyelme, ám aki egyszer is átélte, az pontosan tudja, micsoda mérhetetlen veszély emberként egy ilyen erő közelében élni.
Irdatlan erejű folyó ez, ami átömlik rajtunk, és amiből igenis kötelesek vagyunk alkotásokat létrehozni, különben ellenünk fordul. Valami plusz ajándék ez istentől, mely egyes emberekben esszenciálisan jelen van, mások meg alig kapnak belőle. Igen, igazságtalan a teremtés.
Tegnap lehetőségem volt Camille Claudel A könyörgő című szoborgyönyörűségének közelében ülni, belehelyezni a kezemet abba a térbe, amit a bronzzá dermedt női alak tart. Ez a szobor talán az utolsó kétségbeesett nekifeszülés istenhez, egy utolsó hangtalan ima, sóhaj a semmibe, a végső remény arra nézve, hogy uram nálad van a megoldás, segíts nekem. Te adtad az erőt nekem, add, hogy jól használhassam.
Ám egy olyan erő ez, amit lehetetlen egyedül megtartani, Camille-nak sem sikerült, és amikor Rodin a hosszú éves együttműködés, a rengeteg inspiráció után elhagyta a lányt, az nem is volt képes tovább egyedül épen maradni ezzel az erővel, és az, ami addig alkotott benne, ellene fordult.
Camille Claudel téren és időn túli erőtere vibrált a szobor tenyerei között. A múzeumot elhagyva is velem maradt ez az egyszerre végtelen kegyetlenség és gyönyörűség, ami isteni világokat épít és bont is le egyszerre, ami az egekig emel, de pokolba is aládönt. Órákig nem is tértem magamhoz a művel való találkozás után, pedig éppen csak pár percet sütkéreztem, égtem abban a térben, amivel Camille-nak évtizedeket kellett együtt élnie.
Nem emberre szabott erő ez, olyan, mintha ipari áramot vezetnénk háztartási gépekbe, széjjel égeti a idegpályákat, és ehhez az erőhöz igenis Camille-nak szüksége lett volt Rodinra, aki ahelyett, hogy uralkodói énjének szolgájává tette Camille-t, leborult volna előtte. Talán akkor egy maréknyi áldást felfoghatott volna Rodin a Camille Claudel-i kegyetlen kegyelemből, és akkor nem csak másolatokat készített volna..mert Camille-hoz képest Auguste nem tett többet.
Aki bátor, utazzon ki ezért a műért Berlinbe, reggel lehet jönni, este hazamenni, 14 euró a jegy, nincsenek sokan, és helyezze bele a kezét Camille tenyerei közé, és akkor megérti, amit megérteni nem lehet, átéli az átélhetetlent, amit egyes műtárgyak igenis őriznek.
Utolsó lélegzetemmel is azt fogom sóhajtani, éljen a művészet..az őszinte és igazi alkotásokért és a szerelemért volt érdemes megszületni.