Úgy másfél éve érzem, hogy a a célegyenesben vagyok, csak azt nem tudom meghatározni, mennyi a végéig az út, lehet, hogy húsz, de bőven lehet, hogy több év is. De, hogy innen már csak egy hosszú, egyenes -kilátástalan – szakasz maradt.
Ezen a ponton az ember nem válogat, mert tudja, az ég adta földön semmi ráhatása nincs arra, kibe is lesz szerelmes, ami csak azért történik meg, hogy a másik alakján tükröződve mind közelebbről lássa a célszalagot, és kibírja e legutolsó, legnehezebb részt..Persze mindezek csak szavak, tudom, valójában sem futópálya, sem célszalag sincs, csak a szerelem létezik mindenek felett, amiben átragyog valami abból, amit el sem tudunk képzelni..hogy ne legyünk már ennyire magukra hagyatottak az életben.
Ezen a ponton az ember már tudja, a szerelem dönt, ő választja ki a felületet, egy másik emberi formát, akin felcsillan, hogy mind határozottabban haladjak a csillanás forrása felé. Mert a szerelem az úr, én meg a szolgálója.
Felsorolni is hosszú lenne az elém görgetett akadályokat, ez itt tényleg a meredélyek meredélye. Hisz már a nulladik percben a másik valótlanságot állított, letagadta, hogy élettársa van, és ha tudtam volna, talán még időben behúzom a kéziféket. Ám mire ráláttam a helyzetemre, és felfogtam, ami történik, teljesen szembemegy az elveimmel, hisz valaki olyannal kapcsolódom, aki nem vállal fel engem – már nyakig benne voltam a történetben. Ám ahelyett, hogy megpihenhettem volna, a próbák csak sokasodtak.
Kiderült még pár turpisság, hisz, aki egy helyen igaztalan, az máshol is, aki a hazugságról úgy mesél, hogy úgy viszonyul az élethez, mint a gombák a talajhoz, attól nehéz igazságot várni. Ráadásul az egész megspékelve egy kis autisztikus, nem tudom magam jól kifejezni viselkedésmintával, amit aztán az én sokáig magát türtőztetni tudó, de aztán rettentő nagyot robbanó magatartásom, a direkt kérdéseim, és a türelmetlenségem díszítenek. Szóval igazi rémálom..
De hát ezt csináljuk itt mind pepitában, eljön hozzánk a szerelem az idegen világból, hogy felcsillantsa előttünk a célszalagot, és ahelyett, hogy onnantól már csak annak a gyönyörűségben időznénk, belebonyolódunk az életbe, elveink vannak, megoldásokat keresünk, alakítani akarjuk a másikat..Én is ezt csinálom, és ez rettenet. Pedig régóta tudom, nem kellene az élethez nyúlni.
Bennem, noha mindennap hibázok, de egy percre rá megbánom, és kijavítanám, rettentő elszántság van, mert tudom, ha hagynánk magunkat, a szerelem lenne az, aki meggyógyít minket. Nem, tökéletesek sosem lennénk, mert a kettő sosem lesz eggyé, de elviselhetőbbé tehetnénk az életeinket, ha már egy ekkora felfoghatatlan lehetőséget kaptunk, hogy a másik által felfedte magát a “mennyek birodalma”
De ezt a munkát nem tudom egyedül végigcsinálni, mert e legveszélyesebb, de egészen biztos a célhoz vezető gyakorlóteret ketten kapjuk emberek, és ha az egyik feladja, a másiknak esélye sincs tovább ezen az úton egyedül. Pedig nincs más út, mint a közös halál eszménye.
(borítókép: zalaikaroly.com)