Elemi szükségem az érintés, kezeimet arra akarom használni, amire kaptam, hogy öleljem, simogassam embertársamat. Nincs az a szó, ami felül tudna írni egy egyszerű érintést, a kezemmel egyből a lélekhez érek.
A helyi külföldieknek szervezett csoportban útitársat keresek a taxihoz, hogy felezni tudjuk a költségeket a repülőtérre. Megszólítok valakit, aki pont akkorra keres társat, mikorra én kínálom a helyet, de aztán hamar kiderül, nem utazunk együtt. Ő mégis megszólít, meginnánk-e a teát az indulás előtt, ha már a közös út nem jön össze. Úgy sejti, hozzáteszi, mivel “spirituális kereső vagyok a szabadulás iránt”(jajjnekem..de tényleg) tudna nekem mondani pár fontos támpontot indulás előtt. Gyorsan válaszolok, köszönöm, de nem keresek tanítót, nem is szívesen beszélgetek senkivel e legintimebb témáról. Aztán, mert nem akarok udvariatlan lenni, küldök egy hangüzenetet, amire pár perc múlva egy fotót magáról mellékelő, kedves, de határozott, nyomatékos hangválasz érkezik. Afféle kiöntöm a szívem a senkinek fajta, a végső cél definiálásáról, valódi guru megtalálásáról, és, hogy vajon megtettem-e mindent érte.
Kedves arcú, nálam fiatalabb férfi a fotón, aki, hogy a komoly kereső benyomását keltse, hosszú szakállat növesztett. Letakarom a szakállát, a fiam még szinte ártatlan korosztálya jut eszembe. Édes gyerekek, mondja bennem a néni, honnan hiszed, hogy tudsz valamit. Aztán persze, hogy elgondolkozom, hisz nem kis kérdések ezek.. Az évtizedek óta tartó erőfeszítéseimről, a tanítóm útmutatásáról, a kitartásomról, és nekem ötven év alatt sem sikerült kiépítenem magamban egy magabiztos, megingathatatlan ént, így valaki bennem azt mondja, igyál meg vele egy kávét, hátha a “jószerencse, az önvaló, a helyi szent hegy” küldte, miközben egy másik hang sokkal erősebben ennek az ellenkezőjét súgja, vigyázz, “Az” már elmondta neked a legfontosabbat, az egészet, a teljeset, amit nem lehet szavakkal tovább toldozgatni.
Átszervezem a napom, a legnagyobb forróságban útnak indulok, kimerülve érek a kávézóba, ájulással küszködök, ahogy megyek fel a lépcsőn, már csak az jár a fejemben, embermelegre, őszinte szóra, érintésre vágyom. Leülök mellé, az automatizmus, vagy simán csak az ember már nyúlna is felé, de ő rögvest feltartja a kezét, falat emel. Bocsánat, a mi közösségünkben nem szabad egymáshoz érnünk. Miközben semmi mást nem látok a boci szemeiben, minthogy simogatásra vágyik.
Vörös lámpa, riasztó bekapcsol, ha bátor lettem volna, le sem ülök mellé, elvégre mit húzom az időmet, a keresés kapcsán koncepcióhegyeket a fejükben épített vadbarmokkal, akik ráadásul még azt is gondolják rólam, hogy tanításra van szükségem.
Aztán mégis végighallgatom az előadást, borzasztó volt, arrogáns, szívtelen, ami ájtatos, szenteskedő, jóember vagyok papírba volt csomagolva. A védákra hivatkozva, annak cikkelyeit felsorolva tudomásomra hozza, milyen minőségekkel kellene rendelkeznem, hogy egyáltalán a guruja online szatszangján részt vehessek, akit állítólag – nem akárhol persze, advaita védanta vadromantika nesze neked – a dzsungelben találtak.
Elborzaszt az erőegyenlőtlenség, hisz őt évezredek állítólagos tanítása, a szenteknek hitt lények makulátlansága és a hozzájuk való hasonlóság iránti vágy vigyázza, miközben mögöttem meg senki sem áll. Mert én meg pont azért, hogy a “végső valóságra” leljek, átadtam a “gurunak” a tudásom, a koncepcióim, és a legnagyobb gyalázatom, hogy azt hiszem, hogy létezik recept halandóból halhatatlanba.
Egyre csak zuhan az “energiaszintem”, kis híján rá nem ordítok, hogy a pokolra a sok képzeteddel, de aztán csak hallgatok, arra sem tartom érdemesnek, hogy vitába szálljak vele, úgyhogy csendben mondom a benne lakó szívnek.
Nem szégyelled magad, itt ülünk a földgolyó legártatlanabb pontjánál, a Szívként megnevezett hegynél, az Önvaló megtestesülésénél. Én is érzem, mérhetetlen erő feszül a térben, napi szinten dőlnek le elképzeléseink, támaszaink. Önmagunk legártatlanabb táján járunk, amit még csak a szentek neveivel, amit védák állítólagos tanításával sem koszolhatunk be.
Úgyhogy nekem ne hozd nekem ide Ramana Maharshit sem, visszhangzik bennem a tanítóm mondása.
Nem szégyelled magad, hogy pökhendi kis lényed azt meri hinni, valamit is megértett, s ha majd nem eszik húst, egész nap citálja a szent szövegeket, lenyomja magában legelemibb emberi vágyát, hogy nőre vágyik, szerelemre, akkor majd receptet kap a megszabaduláshoz, amit csak ki kell váltania.
Nem szégyelled magad, hogy legalapvetőbb lényegiséged, hogy ember vagy elfojtod magadban, és a testhez tartozó szükségleteket káromlod, ahelyett, hogy azokat emelnéd fel elképzelt istenedhez.
Ez itt a legnehezebb rész, és látom, hogy simán csak betojtál, de alaposan. Ezen a ponton semmi más dolgod nem maradt, de te gyáva vagy és elszaladsz, hogy emberré válj, hogy felvedd ennek a létállapotnak a keresztjét, hogy bevállald, hogy ágaskodó nemi
szerved van, és emberi sorsod, amit alapvetően a kapcsolataid határoznak meg.
Gyáva vagy, és mondvacsinált konstrukciók mögé menekülsz, ami a kiválasztottság érzését erősíti benned. És észre sem veszed, a személyes énedet makulátlan, szenteskedő hólyaggá fújod épp, aki azt hiszi, ha elhatalmasodik, majd istenné lesz