van egy olyan jó/rossz tulajdonságom, hogy akár rövid ismeretség után is elég gyorsan, ledobva a cicomát, rögvest azt mondom a másiknak, ami tényleg van bennem. Minden bizonnyal ez a hiperérzékenység okozta védőburok-nélküliség egyik következménye. Éppen csak egy kis köntöske van rajtam, amivel szerepet játszok, mondjuk, míg bemegyek egy étterembe, de ha ott már leülök egy ismerős mellé, azt egyből leveszem, mert rettentően szorítanak ezek a jelmezek, melyek eljátszatják velem a tudom, merre az előre, határozott szerepet.
Ha épp éhes vagyok, azt mondom, ha megtetszett egy férfi a sarkon, akkor azt, ha fáj a bokám, akkor azt, szóval mindig azt a legkülsőbb, legaktuálisabb jelenetet festem fel, amin épp áthaladok. Sosem udvariaskodok a hogy vagy?, szép napunk van, ugye?, small talk-csomaggal, hanem egyből beszélgetni kezdek. Ennek okán sokszor bizonytalan, szenvedő, küzdő benyomást keltek, mert nincsenek kész paneleim, mindig frissen és ennek okán bizonytalanul vagyok jelen, mert ebben az új pillanatban még nem jártam. De nem azok vagyunk itt mind, az életdzsungelen magunkat átvágó bozótharcosok? Tényleg honnan van itt bárkinek ereje itt a közepén szerepelni?
A velem szemben ülő álruhás istenhez szólok, akit lehet, hogy tegnap ismertem meg, de aki a rokonom, a testvérem, mert istenünkben egyek vagyunk, és egyikünk sem tudja, mit hoz a következő lélegzetvétele, éppen ezért meg van illetődve, és ide-oda billeg, mert két lábon állva csak azt lehet.
És az ilyen isten előtt egyik lábáról a másikra billegő kis hölgy igazi csemege azoknak, akik épp egy új szerepet próbálgatnak, és itt lassan a legtöbben megmondó emberré, tanítóvá, kóccsá, segítővé, gyógyítóvá, női kör vezetővé, guruvá akarnak lenni.
A minap is éppen – itt a világ végén teljesen egyedül, ahol végtelen hálás vagyok, ha egy ismerőst látok meg az étteremben – a harmadik mondat után megkaptam a tanítást, hogy hát izé, a fájdalom, ami kívülről jön, az valójában én vagyok, és a külső csak „triggeli”, ez is egy kedvenc szavam. Szóval egyből odaböfögte elém az egyik legnépszerűbb nyelvi modellt, ezt a tükrözős gyerekbetegséget, melynek visszabiflázásán mindenki átmegy, csak van, aki benne is ragad.
175×84-en centiméteren tűzzel tisztára mosni.
Pedig én nem analízisre, hanem egy erős vállra vágytam, akire egy kicsit ráhajthatom a fejem, mert hát naná, hogy tudom, hogy miután az egész világ az én képzetem, minden, a KZ tábor, az éhezés, a gyilkolás, de ugyanúgy a paradicsomi létezés képe is belőlem bukkan fel. Kívülről fújom az advaita védantát..
Sajnos annyira váratlan ért a fiú instant, minden utcasarkon árult okoskodása, hogy azt kérdeztem, akkor, ha most beledöföm a kést a combodba, akkor ugye neked is elég lesz vigaszként, ahogy nézzük, hogy folyik ki a vér belőled, majd megállapítjuk, a fájdalom benned volt, a kés csak megdöfte, szóval az alapkínnal kéne foglalkozni, nem a késsel.
Nyomatékosan utaltam rá, hogy egyetlen lépést sem vagyok hajlandó tenni “a gyere babám, széjjel análizállak úton”, mert kifejezni nem tudom, mennyire unom, hogy lassan az egész világ lélekgyógyász szakemberré lett. De mentse el a számom, és ha bajban lesz, ha fáj – a késtől, a szeretőtől – hívjon, rám hajthatja a fejét. Sírhat, megfogom a kezét, ha kell, viszek neki enni, és hívom az orvost. Lehet, még jól jöhet, hosszú még az élet, és mindenkinél el fog jönni az a pont, amikor ráébred, ez a sok gyorstalpalón összekukázott, a világot értelmezni próbáló agymenés semmit sem ér.
Fogalmunk sincs a lélekről, a tudatalattiról, a traumák hatásáról, fogjuk már meg inkább a másik kezét, öleljük át, itt senki sem tanításra, hanem melegségre, odaadásra, vágyik.
Mert az az egyetlen valódi gyógyír.