Van A Báró Wenckheim hazatér című regényben egy huszonötoldalas rész, ahol Krasznahorkai a magyarokról ír.Iszonyat..nem tudom kifejezni.. (lásd az írás végén)
Olvasni is rettenet, fizikai fájdalom, miközben nem tudom azt mondani, hogy ne értenék egyet egyes részeivel. Mintha sejtszinten elemezné a magyart, de inkább az embert, de mert ő magyar ember, hát a saját népével kezdi. Hálás vagyok e résznek, mert tényleg e nép =az ember legmélyebb nyomorúságaiba mer lebányászni. Olyan, mintha terapeuta lenne, aki kegyetlen pontossággal megmutatja, hol élősködnek rajtam a paraziták.
És ezen a ponton fontosnak tartanám azt nyomatékosítani, ez nem a magyarság – de nem kérem ki magamnak, mert a helyén tudom kezelni a dolgokat – hanem a magyarságon/az emberen élősködő paraziták pontos összefoglalója. Így legalább látjuk, hol a baj, hol kell gyógyulnunk, összefognunk, erőnek erejével változtatnunk, és nem össznépileg, hanem személyes szinten. Aki pedig nem tapasztal magában hasonló gyalázatot, az segítsen nekünk még az élősködőktől való megszállottság elleni háborúban.
Magam részéről, noha látom a népem, emberi létem felszíni betegségét, talán nem ennyire súlyosan, mint a leírás, mert volt 51 évem gyógyulni, mélységesen rendben vagyok azzal, hogy ehhez a néphez tartozom. Sőt nagyon büszke vagyok rá. Mert minden kétségen túl tudom, mi az, hogy magyar.
De soha meg nem próbálnám kimondani.
Mint ahogy azt is tudom, ki vagyok én a valóságban, és emiatt szembe merek nézni a személyem, a rajtam élősködő paraziták nyomorúságaival, sőt hálás is vagyok azért, ha erre valaki rámutat.
Mert számomra a magyarságom csak és kizárólag a nyelvben él. S noha erősen azon voltam már az anyaméhben is, amikor kihallottam, hogy mekkora szakadék van aközött amit anyám érez, és amit mond, hogy bizony olyan erősen a nyakamra kötöm a köldökzsinórt, hogy meghaljak még odabent, mert egy ilyen hazug világba nem érkezem, mégis azért döntöttem végül a születés mellett, mert ha anyám nem is mondott mindig igazat, de mindezt magyarul tette, és egyszerűen már embrióként lenyűgözött a nyelv.
A magyar szó számomra egészen az aranykorig ér, és a magyar népet jelenkori betegségeitől, a rajta élősködő parazitáktól a helyes nyelvhasználat tudja meggyógyítani. Minden egyes szavunk gyökere arany, ragyog. A helyesen, ékezettekkel, jó helyesírással használt magyar nyelv a gyógyszerünk, a magyar szavaink az infúziónk, melyek a magyarság angyalához kapcsolódnak, mert van neki, csak épp rejtekeznie kell.
Beszéljünk szépen, helyesen magyarul, olvassunk verseket, hangosan, szeressük egymás magyar szavakkal..hogy kapcsolódjunk a nép angyalához.
És valójában nagyszerűnek tartom, hogy KL le meri írni a gyalázatot, mert már az, hogy ezt magyarul teszi, gyógyítja a népet. A magyar megfogalmazás, a magyar nyelvű tudatosítás már fél siker. És micsoda bátorság a gyalázattal ennyire szembenézni, ránézni merni.
Mert a gyalázat magyarul, németül, svédül, portugálul, japánul, szóval mindenhol, ahol felüti fejét az ember, létezik.
idézet innen:
“Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld, pedig egyáltalán nem lehetünk elragadtatottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket, mert nehéz szavakat találni arra, hogy milyen hierarchiában képzeljük el az undorító emberi tulajdonságoknak azt a tárházát, amivel ti taszítjátok vissza a balszerencséjükre titeket megismerő világot, mert ha azzal kezdem, hogy magyarnak lenni, az nem egy néphez való tartozást jelent, hanem az egy betegség, egy gyógyíthatatlan, elriasztó kór, egy járványos baj, amitől minden megfigyelőnek csak hányhatnékja támad, akkor nem a jó úton indulok el, nem, nem az, hogy betegség, hanem hogy miben áll ez a betegség, ezt lesz nehéz megmondani itt, ebben az írásban, amit egy génnek írok, hogy lebeszéljem arról, hogy tovább vigye ezt a nemzetet az élet érthetetlen lendületében, egy génnek írom, hogy ne mutatkozzon meg többé, vonja vissza a DNS-molekulákat, vonja vissza a nukleinsav-szekvenciát a sejtmagok kromoszómáiban, vonja vissza magát az összes cukorfoszfátjával, bázispárjával és aminosavjával egyetemben, ez a magyar nem sikerült, mondja ki ezt kereken, és vonuljon vissza a fehérjék őrületes rendjéből, mert hol lehet itt bármit kezdeni, nehéz megtalálni az alaptulajdonságot, amelyre az összes többi felfűzhető, mivel ha kezdjük a lompos rosszakarattal, az jó, de nem ás mélyre, ha azt mondjuk, te, rohadt magyar, hogy te az irigység, a kicsinyesség, a kisstílűség, a tunyaság, a sunyi lopózkodhatnék, a szégyentelen gyávaság, a becstelenség, az árulásra való állandó készenlét s ugyanakkor a saját tudatlanságára, a saját műveletlenségére, a saját érzéketlenségére gőggel felelő, hol kolbásztól és pálinkától, hol lazactól és pezsgőtől megsemmisítő lehelet egyik kivételesen undorító alanya vagy, aki hol az asztalra baszik, ha a szemébe mondják, és a kórképre a nagyképű tahóság, az otrombaságra való büszkeség hőzöngő bunkójának agressziójával felel, vagy fondorlatos bosszúvágy támad benne az ellen, aki valódi vonásaival szembesíti, amit soha nem felejt, s az első adandó alkalommal ezt a szembesítőt a földbe tiporja, kivégzi, meggyalázza, nem, ez mind nem elég, mert nem a jellemed mélyét érinti meg, mert a jellemed mélye, hogy te nemcsak azzal teszed meg ezt, aki szembesít hitvány valóddal, hanem bárkivel, aki az utadba kerül, s akit nem tudsz kihasználni, felhasználni, kiszipolyozni, hogy teljesítse a kívánságaidat, és gerinctelen vagy, és kétszínű, egy alattomos görény, egy velejéig hazug senkiházi, mert te aztán még ezzel is, akit kihasználtál, ugyanazt teszed, hisz elárulod, elhajítod, a szemébe köpsz, ha már neked nem jó semmire, mert primitív vagy, rohadék magyar, egy primitív tuskó, aki bármikor képes megalázni még önmagát is, csak hogy a számára kedvező helyzetet elérje, de nem, ez sem segít, valahogy meghaladja a képességeimet, hogy megragadjam a magyart a gyökerénél fogva, csak arra volnék képes, hogy ezt a gyökeret kitépjem, ha már megragadtam, de hát nem ragadhatom meg, mert minden, ami eddig ebben az írásban összejött, az mind egyszerre, egyidejűleg képezi a magyar jellem bázisát, ezért nem találom meg a nyitját a magyarnak, mert minden gyarlóság, ami emberi, az benne nem csupán megvan, de halmozottan van meg, és nemcsak megvan, hanem egyúttal mind, külön-külön adja meg a lényegét, úgyhogy ha azt mondod, irigy, akkor gondolj arra, hogy magyar, ha azt mondod, képmutató, megint gondolj a magyarra, ha azt mondod, elfojtott agresszió, mely hol gőgben, hol sunyi meglapulásban nyilvánul meg, akkor ott vagy a magyarnál, mivel bármi rosszra gondolsz, ott vagy a magyarnál, de a leginkább akkor vagy ott, a leginkább akkor ragadod meg a magyar üstökét, ha egyszerűen annyit mondasz, hogy a magyar egy seggfej, ez telitalálat, csak nem mindegy, kinek mondod, mert neki hiába, mert neki ez csak egy kocsmai szitkozódás, amire vagy ütni kell, vagy kioldalogni a fal mellett, és a sértőt kint a sötétben várni meg, amikor lesből lehet, és neki hiába, mert neki semmi nem fáj eléggé, miközben eszelős önsajnálatra képes, és ne mondd neki, hogy milyen, mert reménytelen, mert nem fogja megérteni, nem fogja felfogni, nem fogja elfogadni, mert ahhoz, hogy megértsd, hogy felfogd, hogy elfogadd, az kell, hogy ne legyél magyar, de magyar vagy, és az vagy, és az is maradsz örökkön-örökké, magyar, elviselhetetlenül, és ne beszéljenek nekem a kivételekről, mert rosszul vagyok a kivételektől, mert valójában nincsenek kivételek, aki magyar, velem tart, mert aki magyar, az egy tőről fakad, aki magyar, az egy szimpla, veszélyes paprikajancsi, aki királynak gondolja magát, de nem király, aki folyton hőbörög, de azonnal eliszkol, ha rákiáltanak, higgyetek nekem…”