(borítókép: zalaikaroly.com)
Mérhetetlenül és feloldhatatlanul szkeptikus vagyok minden tanácsadó, a jellememet analizáló, esetleg a pszichém gyógyulását ígérő embertől. Életem egyik szerencséje, hogy a művészet megmentett attól, hogy ne valami lelki segítőszakmát tanuljak, ahol a kezemben nem kisebb drága kincs van, mint egy másik ember lelke, esszenciája.
A gyanakvásom oka pedig az, hogy itt bármi, amit kijelentünk, sosem igaz önmagában! Csakis a dolgok felét lehet szavakba foglalni. Amit úgy lehetne finomítani, tompítani, ha minden egyes kijelentésünket abban a pillanatban tagadnánk is.
Ám egyes magukat segítőnek hívők, olyan magabiztossággal állítanak ki rólam kórképeket, hogy bizony megáll az eszem.
Ma már éppen elég egy kis gyorstalpalós asztrológia tanfolyam, de már egy pár hetes, na jó talán hónapos képzés után okleveles akármicsodák lehetünk.
Tegnap, mire észbe kaptam volna, már valaki a gyomromban turkált megint, pedig tényleg nem kértem rá. A plútóm, a vénuszom, az uránuszom állásaiból pik-pakk diagnózist adott, aminek ismét, ahogy kell, befolyása alá kerültem, és azt vizsgáltam magamban, mi is a bajon az általa diagnosztizált, sérült nőiségemmel.. Nekem, aki pont tojik magasról a nemekre, mert már régen egy androgün világban élek a párkapcsolataimban.
Mintha sok-sok évet a hallottak után visszazuhantam volna egy alsóbb osztályba, ahol azzal bajlódtunk évikig, hogy ha majd a személyiségünket meggyógyítjuk, akkor táltosokká, istenekké, de minimum jó emberekké leszünk.
Nem leszünk. Betegen, nyomorultan fogunk meghalni, de úgy, hogy közben ragyogunk is, mert létünk feltétele az, hogy kettősek vagyunk.
Már csak ezt a megmondóemberes magabiztosságot szeretném megérteni, amiért már én is mennyi pénz kifizettem. Jaj istenem, tudom, én vagyok a balga, hogy nehéz helyzetekben kértem már “látótól” segítséget, bárcsak ne tettem volna, és azóta is azon töröm a fejem, nem az lenne-e az etikus, sőt a kötelesség, hogy névvel ezeket a sarlatánokat leleplezném.
De nem merem, mert nekem ugrana az egész ezoterikus anyaszentegyház, melynek a megélhetése függ attól, hogy eljátssza a magabiztosat. Meg a hatalmas, őt megtartó nézőközönség, akikről néha azt gondolom, veszélyesebbek tömegként, mint akire hallgatnak.
Én meg, hiába okítom magam, csak azt tudom, hogy nem tudom..