A mélypont ünnepe, Amszterdam Moco múzeum

 

 

Amszterdam a szépen kikozmetikázott, hollandos jólét ellenére nekem nagyon nehéz város, a csatornákban is mintha sűrű fájdalom csordogálna. Amszterdam húszéves korom óta, ahogy Pilinszky mondja, A mélypont ünnepélye. Ám azt, hogy a mélypontnak van ünnepélye csak mindig utólag, hogy eljövök onnan, tudom meg.
De persze “magánügy” ez, sajátságos viszonyom a várossal, méghozzá amiatt, mert Amszterdamban “haltam meg majdnem” kislányként. Ez a város, amely az utolsó valósnak hitt védőrétegeimet is leszaggatta rólam, és ahonnan ráláttam arra, innentől ebben az emberi testben teljesen felesleges felfelé kapaszkodni, mert itt csak és kizárólag vesztes lehetek.

 

 

 

Amszterdam volt az a város, mely elindított a végső és minden illúziót nélkülöző én felé, önmagam felé, a legnehezebb úton. És azóta tudom, aki itt még reménykedik valami nyalókában, cukorkában, időszakos békeidőben, az még hezitál az indulással, és a partról okoskodik nekem.
De már fel sem bosszantom magamat rajtuk, csak inkább féltem őket attól, mi lesz, ha ők is ideérnek, mekkora is lesz a vinnyogás. Ide, amire nem lehet felkészülni..
És azóta Amszterdam továbbra sem kímél, és mind mélyebbre és mélyebbre lök a sötétségbe, a képembe tolja még nagyobb erővel, lehet továbbmenni, nincs itt semmi néznivaló az életben. Ne állj meg sehol, még pihenőhelyet is csak azért keress, hogy bírd a következő szakaszt. De valaki tudja bennem, nem szabad feladni, el kell jutni abba a mélységbe, ami egyszer csak tényleg ünnepély lesz, de ahova a személyes én nem kap meghívót.

A legutóbbi látogatásomkor is tovább taszajtott e város a sötétbe, ami nekem, a személyes énnek nagyon fáj. Most ott támadott meg, ahol még illúzióim vannak az élettel kapcsolatban, pontosabban azzal, hogy létezik híd halandó és halhatatlan között (nem létezik!!), ez pedig a művészet.

 

 

 

 

Én, a megátalkodott reménykedő és optimista, mert még mindig az vagyok, vettem egy belépőt az egyik helyi Modern Art múzeumba, a Moco-ba, a tényleg az “esszenciálisan” nagyok tárlatára, mint Banksy, Jean-Michel Basquiat, Keith Haring, Damien Hirst, KAWS, Jeff Koons, Yayoi Kusama, Andy Warhol, Studio Irma, Marina Abramović..
Akiket az az igazság, hogy egyenként még kedvelek is. A szeretni szót azért nem használnám itt. Egyenként már szinte mindegyikük munkásságában elmélyedtem, ismerem a küzdelmeiket, a vágyaikat, és tudom, ezen a ponton nem arról van szó már, hogy tetszik-e, amit csinálnak.

De így együtt, ebbe az amúgy csodálatos kis holland épületbe bezsúfolva és rájuk engedve a masszív turistatömeget, rettentő, borzalmas hatásuk volt. Egyenként még el-el tudnak bújni valami személyes történet, dráma, jól összeeszkábál, “trendi” kis kurátor által megfogalmazott filozófia mögé, ami okán elfogadom, hogy másra használják a művészetet, mint én.

 

 

 

 

 

Hogy egyszerűen megszentségtelenítették azt, és a személyes én óriási lufira fújására használják, ahelyett, hogy pont annak leleplezésére..
Egyenként értem és érzem Warhol, Basquait, Kusama drámáját, Jeff Koons acélszobrokba öntött fájdalmát, de így együtt ki kell jelentsem, pokoliak.
És most anélkül, hogy szétszálaznám őket, azt kell mondjam, hogy itt van a vége. A művészet réges-rég elvesztette eredeti hivatását, és az egyik legördögibb mozdulat, amit tettek vele. A sokat emlegetett isten ledöntése a trónról ez, és az én odahelyezésének aktusa. A művészet pedig csak azt jelzi, milyen állapotban van az emberiség és milyen esélyeink vannak.

Azt hiszem, ott a tömegben, végre egy széket találva a harmadik emeletről az esős utcára lenézve átéltem A mélypont ünnepélyét, ami részemről annyi volt, hogy kimondtam magamban, feladom, segítséget kérek. És ha valahol létezik valódi segítség, az hát sehol máshol, csak a sötétben, a mélységben, de előbb oda alá kell zuhanni..