Húszéves voltam, amikor megismertem a tökéletes ölelést. Ahhoz, hogy átéljem őt, le kellett először teljesen vetkőznöm, letenni nem csak ruhát és kabátot, de emléket, énképet, örömöt, jövőt. S amikor ott álltam előtte az anyaszültnél is meztelenebbül, neki még az sem volt elég, és lerántotta rólam az addigra teljesen fedetlen énemet.
Azóta merem azt írni, hogy a halál forró és szenvedélyes, és ő az egyetlen szerető, aki minden porcikámat egyszerre öleli át. Sajnos túléltem azt, amibe sokkal elegánsabb lett volna ott és akkor belehalni, de akkor viszont nem tudnám ezt leírni neked.
Túléltem azért, mert nem volt teljes az önátadásom, és abban az egyetlen a pillanatnál is kisebb időegységben visszanéztem az életbe. Nem hittem el, hogy itt van és “eljött értem”. Egyetlen félrenézés elég volt, hogy vissza legyek dobva a játéktérre, és azóta újra itt kavarok én is tovább..
A szerelem a túlparton várakozik ránk, emberi kapcsolatainkkal, öleléseinkkel rá készülünk, a legtöbb, ami megjelenhet belőle az egy felcsillanás, ehhez viszont egy másik ember kell. Az ő gyönyörű lénye a vászon, melyen megjelenhet a legszebb előadás.
Félelmetes dolgok ezek, és az is biztos, mindenki csak annyit érzékel ebből, amennyit önmagában felismert. Felbukkanására adott válaszod, hiába rejtekezel, pontosan megmutat téged.
Tegnap egy édes barátom, aki azért a szerelmem is, de ezt halkan írom csak, mert neki én meg nem, azt kérdezte, ha visszanézek nem tartom-e komikusnak azt a drámát az évek távlatából, amit itt előadok a szerelmi fájdalmaim miatt. Hát nem..
Mert számomra minden egyes szerelmes ölelés pontosan ugyanaz, mint a halál közelében átélt, amelyik forrongó és mélyfekete, és egy újabb lehetőség arra, hogy most végre teljességgel átadjam magam. Időközben megszereztem a kellő tudást, ami miatt annak idején nem értékeltem azt, hogy eljött értem.
Most épp nincs más lehetőségem ebben az ideképzelt világban, mint a szerelmen keresztül gyakorolni, az elém vetített férfiakon keresztül meglátni, mi is az, amit lényükkel eltakarnak. Bennük az igazit ölelem és kibírhatatlan keserűség, amikor aztán az ember szól ki belőlük, az élősködő én.
Amikor ölelek a valóságban vagyok, és hogy fáj-e újra és újra visszadobva lenni az életbe, hát nagyon..Kérdezz meg egy újszülöttet, miért sír. Legutóbb hosszú percekig a fejem vertem a fürdőszobakőbe, aki ismeri, tudja, miről beszélek, aki meg nem, majd ideér, de én addigra már nem leszek itt.
És azt is tudom, a valóság realizálása lehetetlen az életben, tizenhét éve tanulom az írást, a legszubtilisabb átélés is csak egy nagyszerű hely az elmében, meditálhatunk évszámra, tisztíthatjuk magunkat, mindez csak a maszkjaink suvickolja.
Akkor már inkább ölelek, basszameg, és azzal gyakorlok a megszabadulásra, ami nincs is.
fotó:https://www.martontunde.hu/