Matthias Glasner Sterben/Haldoklás című drámája
Az alkotás védtelenséget jelent, fedetlen idegpályákat, egyre elviselhetetlenebb érzékenységet. Sokan irigyelnek amiatt, mert állítólag azt csinálom, amit szeretek, miközben soha nem ültek még fehér vászon (selyem) előtt, és nem ismerik annak a felelősségét, hogy mit jelent a művel térképet festeni magunk elé, a lehetetlenre vállalkozni, a hídépítésre életből nemlétbe.
Garantálom nem vagyok irigylésreméltó..
Alkotni életveszély, pihenőhely nélküli létezés, teljes kiszolgáltatottság a sorsnak, lényegében rángatva lenni általa, mert azt festem, ami történik. Ahol maximum egyet tehetek, a művel esetenként lemosom az élet közvetlen kegyetlenségeit, és mire a képre kerül egy-egy életjelenet, talán már látszik az “aranykori ragyogás”. Talán néha sikerül a művel a jelenségeket kiemelni az élet sötétségéből, és láthatóvá tenni a ragyogásukat. Az önfényt. És ezért nem mindig jár taps, sőt az esetemben alig, leginkább lassan 30 éve a “fióknak” festek.
De a mű akkor lesz igazán élővé, ha átfestettem magam egy-egy képbe, ha tényleg eltűnök, ha dematerializálódik a személyem és a selyem illékonyságában, színeiben, formáiban élek tovább. Magyarul, ha meghalok. Nincs megállás, át kell festenem magam az örökkévalóságon túlra, az igazi műnek az életem az ára.
Matthias Glasner Sterben (Haldoklás) című filmjének egyik főszereplője egy az egész életét, egzisztenciáját, szóval a zsigereit, a húsát, a műbe komponáló zeneszerző. Egész alakos testet öltése annak, amikor az alkotás tényleges szádhana, szellemi gyakorlat, és tapasz, az önfelszámolás kazánja. Bernard a komponista, a példája annak, a tökéletes mű felé hajtó erő olykor megbontja a személy ép elméjét is, ha egyáltalán létezik olyan, és a legnagyobb amplitúdójú kilengések felé űzi. És, hogy az élet a mű elkészültéig szenvedés lehet csupán, és mindaz, amit a világ boldogságnak hív, csak mismásolás, halogatás, a tényleges életfeladattal való szembenézés hiánya.
Művészi hozzáállása rámutat arra, ha az ember ha nem használ holmi talmi fájdalomcsillapítókat, amit az élet ideiglenesen kínál, akkor addig a bizonyos legutolsó pillanatig, hogy nincs kész a mű, ittléte elviselhetetlen szenvedés. Amivel tömeg szinten nem merünk szembenézni, és amit elfedendő felépült egy egész háromdimenziós világ.
Ketten nem ülhetnek a trónon, vagy a mű vagy a dölyfös művészén.
A mű csakis az önfeladás, önfeláldozás útján születhet meg, ami egy kínkeserves folyamat, és film szerint a test halála is.
Persze itt felmerül a kérdés, a test halála tényleg az “ego” teljes felszámolása, vagy csak egy időszakos pihenő egy újabb körig?
Az én “művészi” utam nem a testem halála, saját “énfelszámolásom” még ennél is nehezebb, az életben “történik” meg, és nem érinti a testet. És ezen az úton nincs recept, itt az sem segítség, ha felvágom az ereimet. Miközben teljes a hódolatom és tiszteletem azok előtt, akik meg merik ölni magukat, csak sajnos az még mindig csak a test halála.