Az emberiség kollektív tudatállapota – szerintem – nagyszerűen kiolvasható az egyes művészeti tendenciákból. A festmény a nagy közös tudatalatti, mely jelzi előre az éppen következő korszakot.
Hosszú évszázadokon keresztül egy a hatalom által istennek kikiáltott eszménykép határozta meg az emberi tudatot, és annak mentén imádtunk egy elképzelt, megfeszített, feltámadt, és -szerintem – félreértelmezett istenképet, melynek hatására rettentő módon lehetett abuzálni és tudati rabszolgasorsba dönteni az emberiséget. Amiből egyszer csak elég lett, és melynek következtében a 19. század környékén már szemmel látható nyomai voltak a változásnak, amit az impresszionizmus festészetében tetten is érek.
Az én lassú öntudatra ébredésének folyamata ez, amikor is egyre inkább egy személyes jelleg bukkan fel a festészetben. Mert korábban kit érdekelt, mit érez a festő, milyen hatások érik, s azok hogyan változtatják meg az életét? Korábban az alkotó egy a hatalom által irányított kéz volt, aki parancsra és méterre festette a szentképeket, a csatajeleneteket vagy az uralkodói család festői fényképésze volt.
énkeresés impresszionistául
Az impresszionizmus még az ártatlanság testet öltése volt, a magát váratlan a saját jogán érzékelő, az évszázadokon át körénk hazudott, isteni kötőféktől eloldozódott én első lépése. Aki hirtelen elkezdett érezni merni, kitört a rabigából, mert váratlan valaki belülről arra kötelezte, hogy szembeszállva az addigi renddel, Mária és a kisded helyett saját érzéseit, impresszióit mutassa be.
Aztán ahogy az én a korabeli istenképtől eloldozódva mind jobban hatolt bele a világba, egyre több fájdalom és sérelem érte, és lassan elfelejtette a vízililiomok és a naplemeneték nagyszerűségét, és egy ponton túl – a korábban a hatalom által köré álmodott védelem nélkül – kezdte el érzékelni az ittlétet. Sőt, az istenétől – mint óvóbácsijától – megszabadult én nem állt meg itt, hanem váratlan önmagát ültette a trónra, s míg csak naplementéket és japán kerteket látott, élvezte ezt, de egyszer csak fel kellett fognia, az élet ennél sajnos végtelenül fájdalmasabb.
Ott ült hát a trónon, és az évszázadokig rá vigyázó isten pedig mellette a porban feküdt, és megkezdődött a huszadik század őrült végjátéka, mely a magára maradt én története.
Az expresszionizmus ennek az énnek az első kétségbeesett kiáltása, aki nem így képzelte el végtelen szabadságát.
Az expresszionizmus az impresszionizmus lágysága és finomsága után egy a nézőt keresztül döfő, rettentő aktus. Itt a színek már pengeélesek, szúrnak, leterítenek. Az önmagára eszmélt én első sikolya ez, amikor felfogta, átverték, és évszázadokon keresztül hamis istenképeket hazudtak köré, melyektől meg kell szabadulnia.
Az expresszionizmus az én vagyok első eszmélete, mellyel együtt megérkezett a történetbe a legkellemetlenebb kérdés is, hogy na jó, de ki is igazán ez az én így képzeteistenek nélkül, ebben a vérzivatarban? Ki az az én, aki évszázadokon át istenképeket hazudott maga köré?
énkeresés expressionistául
És nekünk, akik ma itt vagyunk, talán nem árt tudni, e nagy közös emberi tudatfolyam önmagára ébredésének mely szakaszában vagyunk, ahol már használhatatlanná váltak az elmúlt évszázadok istenképei? Hisz rá kellett jönnünk, nagy szabadságunkban meg hirtelen elveszünk, és csak összevissza ordibálunk expresszionistául.
A legmodernebb művészet, mely már meghaladja a kortárs múzeumok rettenetét, az újfajta istenkeresés eszköze, mely lebontva a hatalom erővel körénk épített vallásos rendszerét, igenis meg akarja találni az egyetlenét..
azután..