Az, hogy a legsötétebb pontját éljük a történetnek számomra tény, ennek egyik legnyilvánvalóbb jele a művészet fősodorbeli állapota. Ott mindig is pontosan látszódik az aktuális tudati állapot. Nem tudom elképzelni, mi járhatott a középkori festő fejében, aki egy életen át szentképeket festett a szűz anyával és a kisdeddel, túl messze van az a kor, hogy átérezzem. Számított-e valamit az én, vagy tényleg a festő egész életét az istenkeresés alá rendelte. Urát imádva halkan mázolt, és művészete ezt tükrözte. Vagy az egészet simán csak díszítő foglalatosságnak tekintette, melyet el kellett végeznie parancsra.
A művészetben úgy a tizenkilencedik századig látok/érzek vissza, valahogy azzal az embertípussal van még kapcsolatom, őt tudom átérezni. A művészi kiváltság, különlegesség kivívása a francia Courbet érdeme, nála jelenik meg először a tétel, előtérbe az individuummal, szabadságot a művésznek. Courbet valamit megsejtett abból, hogy igenis, a művészi lét kiválasztottság, mely rengetegszer gyűrte maga alá az alkotót, mert nem bírta el a művészet üzenetét. Hisz az alkotó igenis híd, világok közötti átjáró, és minden hídnak nagyon jól megépítettnek kell lennie, különben összedől. Végül is Courbet szabadította ki a palackból a szellemet és fedte fel a művész eredeti helyét a történetben. Innen már egyenes az út az én egyre hangosabb kiáltásáig és a legkülönfélébb izmusokig, melynek ma szüreteljük a “gyümölcseit”.
Miután sokféleképpen tört darabjaira a látvány, és fedte fel magát a művekben az emberi psziché, a műtárgy észrevétlenül vált kereskedelmi objektummá. S a mai fősodorbéli művész a társadalom leggazdagabbika.
Amióta Damien Hirst formalinba öntött cápájának ára milliódolláros tételeket ér, nincs miről beszélni. 
Damien a legmélyebb bugyraiba rántotta alá a művészetet, és egyébként nem is rá haragszom, rendkívül ügyes és még jól is beszél. Vérprofi. Hanem az őt kiszolgáló gépezetre. A mai menő művész nem nélkülöz, nem szenved, jól van, Jeff Koons például minden fotóján mosolyog, nincs rajta semmi nyomás abból, amit klasszikus értelemben a művésznek el kell viselnie. Már rég nem funkcionál hídként világok között, egyszerűen csak ügyesen lavíroz az életben, és jó kereskedő.És ráadásul még a művei is jól mutatnak, makulátlan lény ez a Jeff, nincs rajta semmi kifogásolnivaló. Talán csak annyi, hogy hiába erőlködök, sem egy Hirst, sem egy Koons mű előtt nem érzem azt, hogy azon keresztül kijáratot találok az életből, hazatalálva magamba, mert végül is ez lenne a művészet eredeti szándéka.
Mi maradt hát azoknak, akik még őrzik magukban ezen eredeti szándékot. A felkészülés a hét szűk esztendőre, és a csendes, kitartó alkotás. De valakinek át kell menekíteni a művészetet az életen. Ha ők is feladják, tényleg vége itt mindennek. Mert a festészetnek és az összes társművészetnek egyetlen egy értelme van ebben az amúgy teljesen értelmetlen, haszontalan, de mégis gyönyörű életben, az pedig semmi más, minthogy a velünk megesett történetekről letöröljük a fájdalmat, a kínt, de a jövő-menő örömöt is, és megjelenítsük életünket eredetiben. Az alkotás egyetlen célja számomra, hogy általa visszaemeljem az életet, oda, ahonnan lezuhant, ahova való. Az eredeti terv szerint a műalkotás meditációs objektum, afféle segítség a mélyebb odaszentelődéshez egy elképzelt teremtő felé. A valóban szívből jövő, áttetsző mű mellett erre igenis van esély, mert a néző a műtárgy közelében vissza tudja követni azt a helyet, ahonnan a kép született. A befogadó képes eljutni a kép ideájáig, mely “hely” minden létező ideája is.
borítókép: Jeff Koons acélszobra
közbülső képek: Courbet, Damien Hirst és Jeff Koons alkotásai