“Mintha az ember önmagában tüzet gyújtana, önmagát kiégeti, hogy a mű által az ember tisztább legyen (…)
Magától értetődik, hogy a festmény, a zene, a vers, a dráma, a szobor, az épület, a tánc a szemlélőben ugyanazt kelti, mint amilyen a művész állapota volt a mű készítése alatt. ” – Művészeti írások , Hamvas Béla
Micsoda irdatlan kilátókat kell megmásznunk minden nappal, hogy a vászon, a monitor, a zongora..elé üljünk. Mert a mű mindent feljegyez, a művészet a hetedik napon befejezett, félig kész világ tovább teremtője, és tőlünk, egyszeri, érzékeny alkotóktól függ, mivé lesz a föld, amin vergődünk vagy éppen boldogunk vagyunk, ki-ki sorsa szerint.
Iszonyat felelősség a művészeté, mely az utolsó híd valós és valótlan között.
Alkotni az ember nem áll neki “piszkos tudattal, zárt szívvel”, mindennapos rettentő aktus ez az alávetkezés.
A mű miatt “vetkőzöm”, de azt is tudom, emiatt majd sokkal kiszolgáltatottabb leszek, és jobban fog fájni, ha valaki ezen a ponton bánt. Mert a világ bánt, vagyis a benne élő szomorú emberek..Mit tehetek hát értetek?
Ám számomra az is tény, hiába festek kilátóból, a néző úgyis csak annyit tud befogadni a műből, amennyit magából megvalósított. Ha másom nincs is ebben az életben, de “önismerettel” jajezaszó, bírok, pontosan tudom, mint személy, hol járok önnön valóságomhoz képest, ami a szívem. És a másikat is saját mélységemben ismerem, olykor beljebbről látom őt, mint ő magát..
Várandósságunk alatt láttunk egy lényt meztelen, számunkra ő a világ etalonja, a legerősebb teremtmény, aki elbírta még önmagát eredetiben.
Ezért imádjuk a gyerekeinket, mert benne istent ismertük meg személyesen.
A kilenc hónap rettentő látást adott, ami miatt egészen bizonyos, hogy többet ismerünk e világból, mint a férfiak.
Úgyhogy meneküljetek hazudós, gyáva fiúkák, úgyis látunk titeket, és gyertek közel, még közelebb igaziak, itt megértésre leltek.
Nélkületek úgysem megyünk semmire.
Mi lenne, ha összefognánk?! De azt csak “meztelen” lehet, két jelmez között nincs tartóerő.