Elsős gimnazista volt a fiam, amikor eldöntöttük, hogy ennyi elég volt a matematika tantárggyal kapcsolatos kínlódásból, a gyerek úgysem érti az egészet, meg nem is akarunk több ilyen könyvet látni a házban, megpróbáljuk hát felmentetni. Ki tudja, a fiunk tényleg ennyire hülye volt vagy rájátszott, de sikeres felmentést kapott, így már egész korán egyértelmű lett, hogy érettségi tárgyként a művészettörténetet választja.
Aztán kisebb-nagyobb iskolai botrányok, buktatás után elhatároztuk, ennyi volt részünkről a középiskolai oktatás, és kb. kitéptem az akkor másodikos fiamat a gimnáziumból.
Óriási szerencsénkre egy vidéki iskola magántanulóként felvette, s ő aztán közösség és élő oktatás nélkül, egymaga érettségizett le, és egész jól. Jó, nem ment a szuperhiper holland egyetemre, mert végül rájöttünk, ennyi pénzünk nem lesz erre, úgyhogy “csak” az ELTE-re jár.
Furcsa, nehéz, de végül is szabad gimnáziumi időszak volt a mienk, de három évig tartó magányos tanulás alatt az egyik tárgy, ami megtartotta a gyereket és minket is, szülőket, a művészettörténet maradt.
És azért mert a művészet “isteni”, a művészet híd látható és nem látható között, mert képes arra, ha kellő kitartás és gyakorlás után, – nem a tehetségben önmagában nem hiszek-, őszintén elmondjuk az üres selyemnek, a tömb márványnak, mi fáj, az bizony képes felemelni önmagunkhoz.
A kellő alázattal végzett alkotás szádhana, szellemi praxis az élet egyetlen értelmes célja mentén, ami az önkutatás.
És pontosan tudják ezt azok, akik likvidálni akarják az oktatásból e tárgyat, mert a művészet önálló lényeket nevel, akiknek nincs szükségük a szent katolikus anyaszentegyházra, hanem közvetlen, az alkotás isteni létráját használva, megtalálják azt egyedül is a szívükben.
Akik ki akarják írni e tárgyat a kötelező iskolai programból, azok tisztában vannak vele, hogy a művészet hatalom, és okkal félnek tőle.
Igen, ilyen állapotban van a művészet Magyarországon, mint a képen látható angyal. Finnország jelképe, a Hugo Simbert festette sebesült angyal. De nem kell azért annyira elkeseredni, mert még él.
Sőt valaki be is kötözte, és segítői is vannak, akik átviszik a nehéz szakaszon, amíg meggyógyul.
A művészet állapota tőled is függ, kérlek, nézz meg egy nap legalább egy festményt, szobrot, filmet, menj el színházba, koncertre, vagy csak olvass egy oldalt. Ha nincs jobb ötleted, olvasd azt a rengeteg írást, egyenként persze, melyeket itt évek óta írok, mert bizony én vagyok az egyik kisfiú a képen.
Szeretném ígérni, hogy át fogom menekíteni az életen a művészetet, és persze a szerelmet is, és ez nekem néha fájni fog, de másért nem érdemes élni.