**kezességet vállalni egymásért
**a fehér lovon érkező herceg képzetének felszámolása
az életbe mind ugyanazzal a céllal érkeztünk, ami nem kisebb, minthogy felfedezzük a minden képzeten túli önmagunk. Persze, lehet ezt a vállalást kitolni a nagyon messzi jövőbe, de van, aki – miként én is – már nem tudja. Mert már megjárt minden tájat, élt számtalan korban, történetben, és egyszer csak már semmi más nem hajtja, mint valahol a messzi közelben, vagy közeli messziben az előtte leginkább délibábként felsejlő “célszalag”.
Már feltörte a lábam százszor a cipő, a hajam cafatokban, hol csuromvizes vagyok az izzadtságtól, hol meg didergek, éhes, szomjas vagyok, miközben ha az ételre gondolok, leginkább hánynom kell. Már tényleg felhasználtam minden segítséget az úton, mely eddig hozott, és tudom, az utolsó szakasz lesz a legnehezebb.
Ide segítség kell, innen egyszerűen nem bírom egyedül tovább. És noha hallottam róla, hogy az út végére egyedül maradunk, egyedül halunk meg, a legnagyobb kérdésekkel magányosan konfrontálódunk, már ez a feltételezés sem érdekel, és bátran dobom a kukába, miként a többi nagy tanítást, melytől hangos a világ.
Szóval itt, az út legeslegvégén, ha egyedül kell maradni, feladom.
És akkor felsejlik mellettem egy másik hasonlóan elnyűtt, fáradt, szintén ütött-kopott, magát szintén a cél felé vonszoló másik. Nekem a jobb lábam sebes, neki a bal, én most leginkább reszketek, ő alig bír a forrósággal. Én folyton csak mesélnek, ő hallgatna inkább, mert már szinte beszélni is elfelejtett. És ez a pont, ahol összefogunk.
És akkor e hozzám hasonlóan a “legvégső szakaszon” küzdő másikról kiderül, az út, ami eddig elhozta a legkevésbé volt szép és ékes, a sorsa, a személye a leggyalázatosabb helyzetekbe rángatta, és látom, eszméletlen fáradt és szomorú magától. De az én történetem sem jobb ezen az elviselhetetlen hiperérzékenységgel.
De ezen a ponton még sincs más választás, itt igenis kezességet kell vállalnunk egymásért, mert innen egyedül ennyi sebesüléssel, ennyi kínnal, ilyen végtelen hosszú vándorúttal a hátunk mögött nem jutunk el egyedül a célig. Itt a legeslegvégén fel kell adni roppant egoizmusunk, önteltségünk, önállóságunk, koncepciónk az út végéről, és a másik vállára támaszkodni.
Igen, a legeslegvégén be kell vállalnunk egy segítőtársat.
Be kell vállalni a legnehezebbet, egy másik embert, aki nemhogy nem fehér lovon érkezik, de már – kis túlzással – lassan járni is alig tud. És számolni azzal, nagy valószínűséggel, ha eddig nem tudtunk meggyógyulni, ha az összes terápia, gyógymód ellenére betegek maradtunk, mert ez az emberi sors, hogy sosem lesz teljes, akkor most már így kell támogatunk egymást a végéig.
Minden emberi kapcsolat óriási rizikó, és amikor összekötjük a másikkal a történetünk, mert belátjuk, egyedül nem boldogulunk tovább, akkor kezességet is vállalunk érte.
De mérlegelnünk kell, személyes biztonságunk a fontos, vagy pedig az előttünk hullámzó célszalag, ami ahogy közeledünk egyre valósabbnak tűnik, és ami kapcsán kiderül, mindaz, amiről eddig azt hittünk konkrét és tárgyi, az volt a délibáb.
És a célunk az egyedül igazi ebben az univerzumban. És ahhoz innen a másik, hozzánk rendelt ember kell.
