Vajon, amikor Tarr Béla elsötétített mindent és lekapcsolta a Napot is, szándékosan hagyott minket, itt maradottak ezzel a lealjasított férfiképpel magunkra? Szóval, hogy véletlen-e az, hogy azt Ohlsdorfert játszó üvegszemű és félkezű Derzsi János igásállatként, nyomorult szolgaként használja a nőt? Aki még csak nem is a felesége, hanem a lánya, s aki az 1994-es Sátántangóban Estikeként már felfedte magát, és semmilyen más filmben nem is szerepelt.
Mert ezzel nem kisebb tételt fogalmaz meg, minthogy a férfi a végére, visszajutva eredendő állapotába, így fog kinézni, hogy az Ádám, mint isten fő műve egy meglehetősen silány, önző, érzéketlen alak, melyet aztán idővel elfed a jótékony kultúra, képzés, illem. Ennek következtében ma azért már találkozhatunk érzékeny, értelmes, együttérző férfivel, de ha lebontjuk róla a történelem ránövesztette maszkjait, egy Ohlsdorfer találunk minden férfi alatt.
Mindezt látva miben is reménykedjen a ma nője, hisz felismerve a teremtés nulladik percének férfi archetípusát, többet, jobbat ne is várjunk ennél.
Az egyetlen remény A torinói lóban a nő, akinek persze egy ilyen abszurd férfiállat mellett semmi esélye, de ha mégis ebben a két és fél órás rükverc teremtéstörténetben felcsillan valami, az az a pillanat, mikor az apa és a lánya, a jobb világ reményében útra kel. De aztán nem jutnak túl a dombon a horizonton, és a csomagolás közben elrejti a táskájában anyja fotóját, meg amikor megsimogatja Ricsit, a lovat. Ennyi esélyt mégis kap a fény a filmben a végidőkben is, ahova lassan megérkezünk. Egyedül a nő kezében van még egy kis csillogás.
Mindezt nem én állítom, éppen csak értelmezem a filmet, és bárcsak Tarr Béla nem ezt mutatta volna be nekünk.
