Miután végigszenvedtük együtt a gyerekkort, mert papás-mamással kínoztuk egymást, jöttem rá arra, pillanatokra szerelmes voltam beléd. Ám telhetetlenül az egészet akartam, másodpercekből éveket, és át akartam rángatni az érzést az életbe, pedig abban nem fér el. Ahelyett, hogy utánamentem volna, hogy megkeressem, honnan érkezik.

Nincs az az igeidő, mely megtámaszthatná a szerelmes szót. Ha jelenbe teszem, tehát vagyok, a most csak eltakarja, de ugyanígy tesz a voltam és a leszek is. Az időnek semmi esélye sincs itten. Ráadásul egyes szám első személyem van leginkább az útban. Én nem lehetek szerelmes, kicsi vagyok hozzá vagy éppen túl nagy és durva. Csak megtöröm, összenyomom, felsértem azt.

 

Mióta megismertelek már tudom, a szerelmes szó egymagában éppen csak egy lélegzetvételre áll meg az életben, hogy tovább maradhasson, meg kellene, hogy támassza egy személyes névmás és egy igeidő, de ők alapvetően alkalmatlanok erre, így a szerelmes egymagában eldől, elesik.

Szerelmes. A szó, mely én és vagyok nélküli meztelenségében  pont úgy egyensúlyozik,  mint ahogy te teszed a megkétszerezett pöttyeim közé kifeszített kötélen. Miattad lettem kettővé, hogy felbukkanhass az életemben. Sokáig nem ismertelek fel, rossz irányból néztelek, el kellett hát fordítsam a tekintetemet, be kellett csukjam a szemem,  s megkérni Micit, hogy ő nézzen rád helyettem.

Azóta egész évben havas tájaddal vigasztalsz, még a neved is behavaztad, mert tudod, a tél a kedvencem. (Havasi Petinek)