A poliamor – vagyis az egy időben többeket mély érzésekkel szerető, és mindezt etikusan vállaló – emberként gyakran megkapom a címkét, hogy nem vagyok képes mélyen kapcsolódni, igazán elköteleződni, valahova végre letenni a voksot. Jó kis falatnak hisznek a modern kori terapeuták, coachok, látnokok rögtön fenik is rám a fogukat, hogy személyemben új páciensre leljenek, akit harmincezer forintos óradíjjal gyógyítgathatnak.
Biztos az apja, meg annak az ükanyja szúrta el valahol, csak itt meg ott kell egy kicsit foldozgatni, átgombolni, átszabni, és rendes ember lesz belőle.. Gyorsan hozzuk helyre, ne hozza ránk a bajt, ez a fokú szabadság, amit képvisel veszélyes. Oroszlánokat nem lehet karámba terelni, csináljunk belőle bárányt, bégessen csak a nyájban.
A tömegízlés, a mainstream párkapcsolati trend, a megmondó-gyógyító emberek 95%-a “szabad” életemben veszélyt lát, és inkább elkerül. Miközben csak arról van szó, hogy a bennem látszó “szabadsággal” nem akar szembesülni, mert akkor beszélni kellene otthon a házi kedvenccé szelídített apuval, hogy ma flörtölt a sarki pékségben. Inkább ajtót csuk az érzésre, oda sem néz, és folytatja tovább monogám életét, ahol bárcsak ne zavarnának be olyan lények a képbe, mint én..Vagy persze titkos viszonyt kezd, aminél undorítóbb jelenség nem létezik e földtekén.
Pedig amiről szó van, éppen az ellenkezője. Poliamorként nem egy, hanem több ember személyes sorsát veszed a válladra, míg jó esetben csak a férjed miatt izgulsz, hogy egészséges legyen, szálljon le a gépe, sikerüljön, amit eltervezett, itt lényegében egész nap széjjel van a figyelmed. Itt mindenki hasonló súllyal bír, és hirtelen elvesztését nem kárpótolja a másik. Az egyik – kis túlzással – az anyád, a másik az apád, és az egyik sem tudja helyettesíteni a másikat. És ha nem kapod meg az egyiktől azt, amit csak ő tud adni, azt hiába próbálod leverni a másikon. Sőt, az egyikkel elszenvedett sebesülésed akár pont a másik tudja begyógyítani.
Gyönyörűek azok az esték, amikor a férjem vigasztal a szerelmem okozta fájdalmak miatt, amikor a huszonkilencedik évbe érve azt mondja, nagyon jó nő vagy mutter, küzdjön csak az xyz érted, és mindezt a huszonhárom éves gyerek hallhatja.
Mi minden fájdalmat megspóroltam volna, ha annak idején a szüleim így beszéltek volna egymással. Helyette inkább végignéztünk anyám hét évig tartó agóniáját, ahol, mint egy szalámiból vágott le belőle évről évre egyre többet az élet. És ahol még a legmélyebb szenvedés sem nyitott utat a közvetlen kommunikációhoz.
Játszhatja nekem a világ a nagy önállósdit, én, mint személyes sors az utolsó lélegzetemig emberi kapcsolatok hálójába vagyok bekötve, és ezektől függő viszonyban létezem. És az erőm az, hogy be merem vallani ezen függőségből adódó gyengeségem, mert nem várok el egy személyes sorstól isteni szabadságot. Nem játszok, mutatok többet annál, mint aki vagyok. És aki ezen a viszonylagos színpadon éppen vagyok, egy a szeretet, szenvedély, szerelem édeshármasától függő viszonyban létező – középkorú – nő.
Azt mondja erre a világ, ezt egy embertől kellene beszerezni, tehát egytől kellene elvárni évtizedeken át a szenvedélyes szexust, a közös tanító melletti leborulást, a hasonló művészeti és irodalmi elköteleződést, a közös munkát, a háztartást, a mindennapokat, a társalgást. Soha sehol nem láttam ilyen párkapcsolatot, itt javarészt mindenki bevette a szép mesét. Amit a klasszikus monogám kapcsolatokban látok, ott számomra mindig(!!) hiányzott valami, és ami másnak elég volt, engem egész biztos nem elégített volna ki.
Főleg a direkt kommunikáció hiánya üvölt a kapcsolatok 99%-ban. Mert a nyílt beszéd bizony megrengeti monogámia falait, és ezen nincs mit szépíteni.
A szabadságom csak abban áll, hogy képtelen voltam a susmusra, a titkolózásra, az elfojtásra, mert a testem belebetegedett ebbe, és egyből jelzett. A szerveim tudták, és szóltak időben, az elfojtás, a hazugság, az elhallgatás, a nem direkt kommunikációnak baj lesz a vége. Másnak is szól, de más inkább belehal, minthogy közel jöjjön a saját érzéseihez, és azt mondja a felmenői elhallgatásra, hogy soha tovább.
De előtte azért még máglyára küld engem.
Nem kéne, nem kéne ismételni, ez az üldözés megvolt már, inkább figyelmi kellene a “boszorkányok” újító, formabontó elképzeléseire.