*** A POLIAMORIA NEM AZ EMBERÉ
A TÖBBSZEREMŰSÉG LEHETETELEN GYÖNYÖRŰSÉGÉRŐL***
A poliamoria, miként az “önvaló” nem emberi tényező, az egészet nem birtokolhatja a személyes. Ami nem azt jelenti, hogy ne létezne poliamoria, csak az van, mint ahogy csak az önvaló az igazi, melyből délibábként bukkan fel a személyes én, mely duális jellege miatt csak azt képes felfogni, ami szintén kettős természetű.
Isten az egy, sőt még az se, ami hogyan is férhetne el egy kettős természetben. A poliamoria pedig az isten szinonimája, melyről felcsillanásaink, rövidke megtapasztalásaink lehetnek. Noha rendkívül sok próbálkozásom volt, de csak egyszer, pár hónapig léteztem egy ilyen szövetségben – de annak is inkább csak kitüntetett, rövidke időszakairól tudok beszélni, nem egy konstans állandóról-, amikor biztos, hogy hárman szerettük egymást. A poliamoria is, miként az isten, felfedte önmagát előttem, hogy eztán ne lehessen más célom.
Minden férfinek, akit szeretek, mert a szeretni az egyetlen ige, melynek nincs múlt ideje
2014, 85*85cm
Mindenki annyiban poliamor, amennyit megvalósított isteni természetéből, azt a tényt, hogy falak, birtokviszonyok nélkül szeret. És pontosan tudjuk, a szeretet/szerelem az egyetlen olyan tényező az életben, mely sokasodik, ha elosztjuk, és rettentő rosszul érzi magát bármilyen ember alkotta rendszerben.
A házasságban is. Jómagam semmilyen szinten nem hiszek a klasszikus monogám házasságban, még akkor sem, ha a felek állítólag jól érzik benne magukat. Nekem biztos, hogy van pár olyan keresztkérdésem, mellyel zavarba hoznám őket, nem is vagyok szívesen látott vendég egyes körökben. Pedig nem provokálni, csak színről színre beszélgetni szeretnék, és nem párokkal, hanem az egyes emberrel. Mert nem hiszek a kettő szövetségében, sajnos ebben a világban nem tud eggyé válni a kettő a “harmadik” híján.
Jómagam szerelem idején egyszerre több alakért is képes vagyok rajongani, ilyenkor végre isteni természetem szerint élek. A szerelem az egyetlen lehetőségünk önmagunk realizálásra, és erre nagyszerű terület az emberi kapcsolataink. Igenis azáltal vizsgázunk “istenből”, hogy milyen mélységben szeretünk.
A kicsike emberi szív szeretni tudása az egyetlen képességünk, mellyel lehetőségünk van felismerni a bennünk élő halhatatlanságot.
A minap “poliamor” – azért az idézőjel, mert inkább poliamoriát próbáló, utánzó – összejövetelen voltam, és szomorú vagyok..
Jaj, ha így haladunk, hosszú még az út, mennyi nélkülözés, fájdalom fog érni még minket össznépileg, hisz a kapcsolataink állapota az emberiség színvonalának, érettségének fokmérője. Megint sok szép, nagy reményű “poliamor” történetből derült ki, hogy mégsem működik, és rettentő azt látni, ahogy “visszamonogámosodnak” az emberek, mert azt ismerik, mert a tegnap még a férjük szerelmében gyönyörködő feleségek, mára mégis csak elzárkóznak. Az utolsó pillanatban csak bekapcsol az én..
Tudom, tudom, ez a legnehezebb rész, senki nem ígérte, hogy a végső nagy kiszabadulás könnyű lesz, végül is csak évezredek berögzött hazugságát, átverését kell felülírnunk, egyáltalán azt a téves örökséget, hogy csak halandó létezők vagyunk. Pedig mikor a férjünk, pasink mellettünk másba is szerelmes lesz, a legnagyobb lehetőséget kapjuk meg, hogy először az életünkben igazán szeressünk.
Tankolás, de szeretem
2013, 85*85cm
Persze, hogy elsőre megbukik az ember, de itt kéne erősnek lenni, és felállni, és odamenni, karon fogni azt a másik nőt, hisz elvégre rettentő a közösségünk megtartó ereje, hisz ugyanazt a férfit szeretjük. Ám itt derül ki, tényleg szeretjük-e egyáltalán a férjünket?
Iszonyat helyzet ez, itt tényleg isten szólít meg, és azt kérdezi, engem választasz-e, önmagad valóságát, és felülírod ezzel a múltat, vagy a továbbra is a traumáidban tapicskolsz, és azok mögé bújva gyűlölködsz tovább? És csodálkozva nézed, hogy a a világ tele van háborúkkal. Hát kérem szépen pont a rossz döntéseid miatt. Sok kicsi sokra megy..
Ez az az pont, amikor tényleg, ahogy mondják vér kell a pucába (erre mondja a Mester you need guts..). Ez a legkegyetlenebb szádhana -az önvaló realizálására tett gyakorlat-, ahol igenis ki lehetne lépni a körforgásból, hogy hazaérjünk.
Haza, ahonnan valójában sosem jöttünk el, csak nevekkel, nemekkel díszítjük magunkat.
Ki tart velem, mert egyedül hogy gyakoroljak? Hol vagytok érett nők, akik nem fojtjátok meg egy kanál vízben férjetek szeretőit, hol vagytok szíveteket kitárni merő, felnőtt férfiak?
Aki egyszer már kinyitotta a szívét, és a poliamoria erre nagyszerű gyakorlat, az nem zárhatja vissza, itt nincs visszaút, innen már csak az ismeretlen az, ami felé haladunk.
És persze, hogy félelmetes ez.
Egyébként nem is hiszem, hogy ezen a ponton valódi, hiteles tanító nélkül lehetne haladni tovább, aki a Mester felé mutat.
S aki ellentétben azzal, amit a modern kori lélekgyógyászat tesz, mikor felfedi a traumákat, elvileg “gyógyít”, kócsolgat, miközben gyakorta ő sem lát tovább a saját kínjain, a minden szerepen, sérülésen túli valóságra mutat bennünk.
Ilyenkor a “gyógyulás” úgymond fentről következik be, az önvaló világítja át a halandó lényünket, és abban a ragyogásban eltűnik az összes bánatunk. Másféle gyógyulásban nem hiszek.
