(borítókép: utolsó, nyár előtti képem, melyről a fiam azt mondta, nagyon egyszerű a többihez képest, és igaza van. Úgy tűnik, akkor, ha “amor onmia vincit” van, abban végül semmi bonyodalom nem marad.)
Tudok arról, hogy a Valósághoz képest mind az üresség, mind pedig a szerelem egy aspektus csupán, egy megnyilatkozás, mely ugyanabból a támasz nélküli, neve nincs alapból bukkan fel. Tudom, hogy “onnan” nézve nincs különbség, és csak a balgák ismérve, hogy egyes jelenségeket előnyben részesítenek.
De én a Valósághoz képest még, mindig, örökké csak balga maradok, mert innen, ahonnan írok még teszek különbséget.
Noha pontosan tudom, amikor egyszer egészen a személyes énem peremére értem, és meghaladva a balga énem, kilógattam a lábam a szakadék felé, nem létezett ez a különbség. Szóval a Mesternek megint igaza van, amikor nem disztingvál.
Ám nekem, az énnek úgy hiszem, az utolsó pillanatig szükségem lesz eszközökre, és ezért még válogatok. És az üresség helyett a szeretet/szerelem gyönyörűségét választom.
Ez az az utolsó számomra elérhető eszköz, melyet magamra kötve, vagy melyhez magamat odakötve egyáltalán esélyem van beleszagolni a valóság illatába, mely a bizonyítéka annak, hogy van Virág.
Az üresség nem az én asztalom, nem tudom eszközként használni, de csodálom és tisztelem a szerzetest, a világról kétszáz százalékban lemondó keresőt is, aki az ürességet használja az úton támaszként.
Én a szerelmes bhakti útját kaptam erre az életre, aki egyelőre emberi felületeken keresztül csodálja és imádja az istenit.
S nem, mint egy a Himalájában meditáló jógi, ürességgel, hanem szeretettel, szerelemmel vagyok telis-teli, ez létem egyetlen kincses tára, mely egyszerre tesz borzalmasan kiszolgáltatottá, mert meztelenségemben fed fel, ugyanakkor a létező legnagyobb megtartó erő is.
Ember vagyok, és megint egyszerre kettőt szeretek, de nagyon, és igen, szerelemmel. Azzal a fajta ragyogó nem is érzelemmel, mely akkor sejlik fel a szívben, ha annak közepére mutatok, és azt mondom, én vagyok.
Zalai Károly festménye, melyet itt annak illusztrálására használok, ahogy az isteni én kézen fogja ezt a balga, kicsike emberit, hogy átvezesse a zebrán.. ott, ahol még a csíkok sincsenek felfestve.
A szerelem ezen eredendő, ártatlan állapotában nem is tud a testekről, így az eggyé válás szexuális kívánalmairól sem. De persze megjelenhet szexus a szerelemben, de az annak nem egyenes ágú következménye. Ebből csak az ember csinált ekkora cirkuszt, mert kétségbeesésében a testek összeolvadásában talált valamit, ahol végre eloldozódhat az énjétől, és pár pillanatra szabadságra mehet.
Pedig a szerelemhez nem jár mindig szexus, a szexus viszont szerelem nélkül nyomorult, szánalmas párzás, akrobatika csupán, ami soha nem érdekelt.
Ember vagyok, és megint kettő szeretek és egyszerre és szenvedéllyel, és ez a kettő tud és szereti is egymást, persze még nem úgy, mint én őket, de hát úton vagyunk.
És ez egy valahol borzalmas érzés. Mert eggyel könnyebb volt, csak egyért izgultam, csak egy fájdalmát cipeltem, és csak az egy sikerei okoztak örömöt, és gyötrelmet a kudarcai. Most meg kettő gépét nézem, hogy leszállt-e, hogy odaért-e, hogy szereti-e a szeretője vagy az élettársa, hogy éppen jól ellátja-e, és hűvös-e a szobája.
A szerelem az emberi szívemből indul el, és minden nappal feszegeti annak határait. Egyre csak nő, nőni akar. És el fog jönni az a nap, hogy nem fog elférni bennem, és akkor vagy meghalok, mert a szív feladja, mert ekkora mértékű magasfeszültséget nem bír el, vagy pedig végre valahára nem csak meghallom és tudom a Mester szavait, hanem realizálom is azt, hogy Én nem az emberi szív vagyok csupán.
Igen, az életem, az emberi szívet kockáztatom a poliamoriával, mert a poliamoria nem emberi kvalitásunk.