Egyre jobban rálátok arra, miben különbözik a szerelemfelfogásom a köztudatban elterjedt, átpszichologizálttól, ahol például ekképpen definiálják e jelenséget: Az ősbizalom elvesztésének traumájából származó szexualizált, projektív identifikáció, mely során a pszichénk próbálja gyógyítani magát. (Gaál Viktor)
Noha én is utalok kivetítésre és gyógyulásra, de alapvetően máshonnan közelítem meg a dolgot. A valós önismeret felől.
Nem a személyt, s annak sérüléseit próbálom toldozgatni, hanem tudok arról, hogy létezik valaki bennem, vagy éppen én lakom benne, mint személy, aki nem is tud a sérülésekről.
Szerelemnek azt a kitüntetett pillanatot nevezem, amikor a másikba belenézve, mint tükörbe, meglátom ezen minden sebtől, éntől mentes másikat, őt, akit amúgy soha meg nem láthat szem, és akinek mibenlétét csak tagadással lehet kifejezni. A világ az isten, az önvaló szót használja rá, de számomra azokból pont hiányzik az izzás, a szenvedély, a feketeség.
A pszichológia szerint nem létezik szerelem első látásra, vagyis csak akkor, ha két, “teljesen kész”, átdolgozott, tetőtől-talpig meggyógyított lény találkozik. Tehát itt válok el egészében és radikálisan a pszichológiától, és tartom is valamennyire károsnak, mert rossz irányból, a személy gyógyulása felől közelít a szerelemhez.
Abból indulok ki, hogy a személy töredékes, és az is marad, és noha befoltozhatjuk az egyik sebet rajta, de előbb vagy utóbb majd keletkezik egy új. Szóval a duális világtól ne várjunk már teljeset. És ha ebbe jobban belelovagolom magam, már sikítok is, és csak rámondom erre a pszicho-ezo-new age cuccra, hogy ez legújabb kor rákfenéje, mely egyre több segítőszakembert képez, egyre drágább óradíjjal, de mégsem vagyunk boldogok.. És itt most visszafojtom abbéli sikolyom is, hogy ma már mindenkinek lassan van valami pszichológiai defektusa, amit, mint valami pajzs maga elé tart. Én eldobtam az összes diagnózisomat, nem érdekel, mivel címkéz a világ, mert szokott, engem csak a szerelem érdekel egyedül, és tudom, meggyógyítani sosem fogja a személyt, de én, a Réka, se nem a világ felől építkező segítőszakemberek sem. És ha valamit elfogadok, hát az az, hogy töredékes maradok.
Persze, használjuk a terápiákat módjával, értsük meg valamelyest a személy, a hagymahéjak működését, de ez afféle alulról jövő építkezés, melynek soha nem jutunk a végére, ráadásul mind jobban önteltté, okosabbá tesz, és a végén még azt hisszük, hogy valamit is értünk magukból.
Nálam létezik szerelem első látásra, és csak ez az igazi, amikor végre egy magasságos pillanatban, isten sem tudja, miért, átviláglik rajtam a másik valódi tekintete, és én abba – aki vagyok!! – beleszeretek. E legelső pillanatot komolyan veszem. Ez lényegében a fedezet mindenre.
A kivetítés az én vagyok, a Réka gondolata, a kivetítés, a te vagy a másik gondolata, de a köztünk önmagát a semmiből felfedő szerelem az a valóság maga, és ha ezt felfedezzük egymás között, akkor arra az utolsó lélegzetemig vigyázni fogok.
És tudom, innentől nehéz lesz, mert fel kell kelni, el kell indulni, és majd a szembejön a világ, de én a szerelmet választom, és nem a világot, és ez az erő visz majd keresztül a sebesüléseimen és nem az átpszichológizált énem, aki alulról építkezik. Szóval velem kapcsolatban az van, hogy én csak szerelembe beleesek, de abból ki nem, és azt az embert, akin valami ismeretlen terv miatt felcsillan a szerelem, azt végig kísérem. Vagyis kísérném.
Engem csak kidobni lehet, és ki is szoktak, mert egyelőre csak egy férfit ismerek, aki bírja ezt a menetet, mert itt tényleg egy fentről jövő “lángpallóssal” hatolunk át a személyiség rétegein, de nem a személyes, hanem a szerelem miatt. Mert ő a cél, az ő átmentése a világon.
A poliamoriám meg abból fakad, hogy míg a világ ki és be esik a szerelembe, nálam ilyen nincs. Nálam még el sem múlt az előző, noha mindent megtett a világ érte, de tényleg, és már jön is a következő..Ami persze nem heti váltást jelent, mert egy kezemen meg tudom számolni, hányszor szállt rám a “szerelemangyal”.
A dolog annyiban szexualizált projekció, ahogy a pszichológus mondja, hogy igen, ezzel az őrjítő erővel valamit kétségbeesésünkben tenni kell, hát egymásba zuhanunk, ha nem bírunk magunkkal. De alapvetően a szerelem nem is tud a szexusról, mert rólunk sem tud, mert ő meghalad mindent.
Igen, szerencsém van, mert noha lehet, világi szinten vannak bizonytalan részeim, néha nem tudom, jobbra vagy balra induljak, de a valóság tekintetében megingathatatlan vagyok.