Igen, “könnyű” nekem sokfelé nyitni és szeretni, mert az emberi részem – aki eltakarja valóságomat – sem felejtette el, ki vagyok. “Könnyű” nekem, mert húszévesen, az első halálközeli megtapasztalásomkor, “glimpse”-nél, fizikai testben is átéltem az univerzumokat megtartó csodálatos szellemet, ami szerelem idején közvetlenül, érzékszerveink számára is felfedi magát az életben.
Miközben meg dehogy könnyű, éppen ellenkezőleg, reggeltől estig visszafojtom az ordítást, mert elviselhetetlen itt lenni, a maguk köré kerítést emelő, nyomorult emberi lények között, akik minden lélegzetvételükkel elárulják önmagukat, a látszat mögötti gyönyörűségüket, amit kétségbeesésemben szerelemnek nevezek. De a nyelv is oly töredékes.. .
A földi utam egyik fő feladata, hogy emlékeztessem a férfit arra, hogy ki ő, még akkor is, ha egyre kilátástalanabbnak tűnik ez, mert még a magát legszellemibbnek tartó is elmenekül ezen erő felismerése pillanatában. Az eszközeim nem mindig finomak, nem vagyok cuki, kedves, mert ebben a szellemet elhagyott világban olykor igenis nyomatékosítani kell, akár üvöltve is, odacsapva..
Mert egy cél van, a férfi visszavezetése Shakti-természetéhez, kinevelni, kiköpülni belőle a szellemet, és ezt a folyamatot csak mi nők kezdhetjük el, mert mi még mindig egy kicsit jobban emlékezünk eredendő vállalkozásunkra, mint a ma tömegében a világot uraló férfiak.
Nézzetek csak körül, mit tettek a Földdel, és valamily isteni rendre hivatkozva miként zárták törvényekbe, házasságba a szerelmet, mert tudták, hogy ezzel kivégzik azt. De ezt azért tették, mert egyedül a szerelem felett nincs hatalmuk, és ők hatalmaskodni akarnak.
Ám helyenként már látszik a munkám, s noha az elmúlt huszonnyolc év alatt olykor majdnem megöltük egymást, de például a férjemen már csillog a Shaktika, nem beszélve a köztünk élő “kicsi” Shakti-férfiről, a huszonhárom éves fiúnkról. És igen, ha nagyon kevesen is, de gyűlnek körénk a változásra, felnövésre kész férfiak, akiket nem győzök egyre jobban szeretni.
Szerelmes eszközöm nem “klasszikusan” szexuális, a testiség egy ideje úgy isten igazán csak addig vonz, míg a két test egymáshoz nem ér. Már szaporodtam, egyszer bőven elég ebből..
A testek addig érdekelnek, míg abban az utolsó, köztünk megmaradt milliméterben helyet hagyunk a szerelem dicsőségének. Persze van, amikor én sem bírok magammal, és őrült intenzitással a másikba zuhanok, naná, de pontosan tudom, a forma ezen az úton akadály, a szerelem nem is tud a testekről, hisz az minden anyagi megnyilvánulás előtt létezik. És amikor több férfival kapcsolódom, nem összevissza bújok ágyba minddel, dehogy. A poliamoriám nem testi vágy levezetése, hanem eredeti mivoltunk realizálásnak igénye az anyagban.
Még mindig rettentően fáj a legutóbbi égig érő találkozásom, ahol a harmadik – egy múltbéli nő megjelenése – rögvest összetört mindent, mert ő már nem emlékezett önmagára, és kerítés építésbe kezdett, a gyáva férfi meg egyből vissza is kullogott a karámba. Mert ezt ismeri, fél az újtól, és nem tudott szembenézni azzal, aki lehetne. Vagyis, aki ő, a test nélküli végtelenség szerelmes lényegisége, aki képes egyszerre két nőt, kétféleképpen szeretni, és rá is tudja ezt vetíteni a fizikai életre. Etikusan, éretten.
Ezen a festményen róla festettem egy vázlatot, már csak meg kéne jelenítenie az életében is.