Pontosan ilyen riadt, mint a kisjézusi, volt a tekintetem nekem is valamikor a hetvenes évek közepén, amikor leültem először a tükör elé, és megkérdeztem az arcot, na de ki is vagyok én? Abban a szempillantásban láttam a sorsomat, ami még hagyján lett volna, mert az ember elbírja a saját kínjait, de már akkor sokkal jobban fájt azok szenvedése, akiket szeretek, akiket akkor még nem ismertem, de akik azóta összenőttek velem..
A riadtan és valahol rezignáltan a holnapokba belenéző kisded tekintete mindannyiunké, Jézus nem egy régmúlt alak, hanem a bennünk élő legártatlanabb tekintet. Ő ez az az alap, ahol emberek össze vagyunk kapcsolva.
Sixtusi Madonna (1512)
Lehet itt szépíteni a dolgokat, de a fájdalmunk és a kétségbeesésünk az egyetlen, ami személyes szinten közös bennünk. Amit persze egy életen át a legválogatottabb módokon vagyunk képesek elfedni magunk elől. A modern kori spirituális ipar egész gyárrendszert épített ki, hogy ha a termékeit megvesszük, meditálunk eleget, kitisztítjuk a pincéinket, a feloldjuk a tudatalatti traumákat, ésígytovább – akkor majd minden jó lesz. Már csak egy kis kócsolás, egy kis terápia, már csak itt vagy ott kell megszabni, szűkíteni, befoltozni az ént, és akkor majd..
De nem lesz jó, vagyis persze a személynek egy kicsit és egy ideig, de talán boldogan még nagyobb lesz a baj, mert akkor meg a kétségbeesett én helyett egy örömködő, arrogáns, nekem sikerült én(bibibíí) fog pöffeszkedni a trónon, aki még kevésbé akarja majd visszaadni azt annak, akit a hely megillett.
Ám mégis ezen a kínkeserves úton – mely első kétségbeesett pillantásunktól végső kifeszítettségünkig vezet – egyetlen egy lehetőséget kaptunk arra, hogy elkerüljük a végítéletet.
Rafaello Krisztusa
Nézem, nézem ezt a két kópé angyalt a kép alján, akik mentesek az összes spirituális, de világi pátosztól is, akiket még az istenfiú kétségbeesett tekintete sem hat meg. Na, ők tudnak valamit.