avagy ez itten a Hókirálynő birodalma, és miért is indulok el újra és újra Kai-ért?!
*******************************************************************************************
Gondolkoztam, a világban megjelenő fény és árnyék hatalmáról, és tudom, rendkívül sok dolog miatt joggal hálásnak kell lennem az életemben, és vagyok is, de azért várjuk ki a végét..
Mégis “átállok most a sötét oldalra”, és egyszer és mindenkorra félredobom a jin-jang jelet, és a tisztánlátásom azt mondja inkább, nincs bizakodó jövővárás, e teremtett világ az almaevés óta a sötétség birodalma. Melyben mikropillanatokra csillan fel a fény, és melyet egyes egyedül emberi kapcsolatainkban mentünk át az életen. Ezért lenne annyira fontos az egymáshoz való hozzáállás.
Az alapállásom nem szomorúság, nem pesszimizmus, hanem gyönyörűséges realizmusom.
Sötét, mert alapjaiban arra a hazugságra épül, hogy én tőled egy fallal, egy személyiséggel elválasztott tényező vagyok, melynek okán a legjobb barát, a szerelmes, az apa, a testvér, szóval a vér is, basszameg, képes elárulni, képes a saját érdekeit maga elé helyezni, és átgázolni rajtad. És csak nyiss ki egy történelemkönyvet.
Ahol az első pokoli fájdalmú lélegzetvétel után egyből egy nyomorult nevet ragasztanák rád, és te rögvest megérzed a borzasztó hiányt, és onnantól tulajdonképpen halálodig semmi másra nem vágysz jobban, csak, hogy valaki úgy öleljen, mint anyád a méhében.Amit aztán nyomorult kis szerelmi történeteiddel koldulsz össze, és ez alól én sem vagyok kivétel. Tényleg, mint valami éhező a falat után, képes vagyok én is felcsillanások után nyúlni, mert ha valahol van remény az életben, hát csak az emberi kapcsolatainkban.
De elmondom én, mindezért egyedül Hókirálynő a felelős, a sötétség, a szívet befagyasztás rettentő szimbóluma, akit Andersen az őt elhagyó szerelméről mintázott. Ő ennek a világnak az uralkodója, és ezen nincs mint szépíteni.
Valami iszonyatos erő és kitartás kell, kellene e sötétségben mégis a mikropillanatot, a fényt választani, mert tényleg nem kapunk itt ebből többet, és van aki még ennyit sem kapott.
És én értem őket is, értem a mesében Kai-t, aki hány alakban megjelent már előttem az életben, aki nem hitt szerelmükben Gerdával, mert egyszerűen nem látta azt, amit a kislány viszont igen kettőjük között, nem kapott hozzá érzékszervet, és lazán hozzákötötte a szánkóját az úrnőhöz, aki gyors megváltást ígért.
Én meg hülye vagyok, vagyis dehogy, csak meg van írva a sorsom, köszi Andresen.. és amikor már semmi remény sincs, is elindulok ismét Kai-ért.
Ezért írok olyanokról, hogy a legsötétebb kapcsolataimban is teszek még egy lépést a másik felé, ott, ahol már nem érdemes a világ szerint, ahol mentenem kéne magam. Blabla, rettentő egoizmus..
Ismerem a mese végét, el is árulom, meg fogom találni a szerelmem, az apám, a testvérem, tudom, hogy lesz annyi könnyem mindig, hogy felolvasszam jéggé fagyott szívüket. Mert megtettem ezt már százszor, és fogom is újra, mert ilyen a személyiségem.
De az utolsó percben fityiszt mutatok Andersennek, aki megírt előre mindent.Nem fogok hinni a pillanatnyi boldogságunkban sem, ennél élesebb a realizmusom.
Mert tudom, amíg egyetlen százalék hitelt is adok ennek a teremtett világnak, az énemnek, addig itt a szomorúság az úr, és csak egy következő perc választ el tőle