Friedensreich Hundertwasser (1928-2000) a huszadik század egyik legkülönlegesebb alkotója volt, akinek zsenialitása abban állt, hogy – a múlt héten bemutatott Niki de Saint Phalle-hoz hasonlóan – , a felületről kiemelte és három dimenzióba helyezte festészetét. Ily módon a képei olykor inkább csak vázlatoknak tűnnek építészeti remekműveihez képest. Lenyűgöz és elkápráztat építészete, környezetvédő projektjei, szelíd forradalmi kiáltványai, amelyekkel földünk közös védelmére szólított fel. Ám ezen írás csak festészeti munkáira, annak is az ideológiájára, az alkotáshoz irányt adó szellemiségére korlátozódik.
Eső, hó, könny, tó, folyó, tenger, óceán, pocsolya, permet, zápor, szemerke, és a sorba észrevétlenül beáll Hundertwasser is. Az az ember, aki ha kívánhatott volna, még életében vízzé szeretett volna válni. Rajongott a folyékony elem bármelyik megnyilvánulásáért, s hogy ezen érzéseit nyomatékosítsa, még a nevét is a Sto (oroszul száz) után Hundertre változtatta. Százszor is víz, víz és víz.
Képei mindegyikét egyfajta félálomszerű állapotban festette. S amikor felébredt, az álom tovaszállt, de a művekben testet öltött az a táj, ahol járt. Legtöbbször hajózott álmában, a horizont felé tartott, az egyetlen valódi és kiismerhetetlen cél felé, melyhez képest minden mást el tudott képzelni. Szűnni nem akaró rajongása a víz iránt szinte minden festményén fellelhető, alig van olyan műve, melyet „ne áztatnának” aranyló vagy ezüstös esőcseppei. Amikor nem festett, akkor meg folyton remélte, vágyta az esőt, mert annak függönyén át szerinte sokkal élesebbek, és élénkebben jelentek meg a színek.
Legszívesebben a vízen alkotott, és ezt meg is tehette, mivel sokadik otthona a Regentag (esőnap) nevű régi vitorláshajója volt, melyet kacskaringós, hundertwasseres formákkal festett be. Míg a tengeren volt, az élet előtt vagy azon túl lebegett, képei őrzik is e földi valóságtól való eloldozottság örömét. Imádott hajója vitte el aztán a végállomásáig, az Esőnap fedélzetén szenderedett örök nyugalomra, hogy aztán már csak szerelmetes horizontján túl ébredjen fel. Még halála előtt rendelkezett arról, hogy Új-Zélandon, a kedvenc tulipánfája alá temessék el, így ne okozzon gondot a földnek, és teste utolsó sejtjét is vissza tudja adni a természetnek.
Hundertwasser az életem egyik meghatározó ikonja volt hosszú éveken keresztül, akkortájt tudtam hozzá szorosan kapcsolódni és mesterként tekinteni rá, amikor még én is öntudatlan, szinte csukott szemmel festettem. Elkezdtem a kép jobb sarkát, s onnantól magára hagyott gondolkodó énem, és szinte maguktól rajzolódtak meg az egyes alakok. Követtem őt, hozzá hasonlóan rajongtam a spirálvonalért, és egyetértettem azon tézisével, mely szerint az egyenes vonal bűn és istentelen. A természet hullámvonalban, kacskaringókban teremt és sosem egyenes, és a művésznek a Hundertwasser-i felfogás szerint csakis annak nyomvonalában szabad alkotnia. Így válhat a mindenség társteremtőjévé.Évekig megszállottan kutattam képeinek útvesztőit, festészeti albuma volt a bibliám, minden reggel találomra kinyitottam egy képnél, és annak vonalai váltak napom térképévé. Kacskaringósan, hullámzóan haladtam, aztán meg spirálalakban egy elképzelt benső pont felé. Több száz ilyen utazást megtettem, amikorra is egyszer csak be mertem magamnak vallani, elég a szédülésből, ebből a félálomszerű létezésből. Ki akarok egyenesedni, és azt is tudtam, ezen a ponton nem jutok túl egyedül.
Fogtam hát egy vonalzót, és segítséget kértem tőle, mert meg akartam húzni a festményemre az első egyenes vonalat. Pontosan tudtam, erre a mozdulatra egyedül hiába vállalkozom, hisz útközben úgyis megremeg a kezem. Nincs bennem ugyanis egyetlen olyan rész sem, amit lemásolhatnék, de hogy biztos legyek ebben, azért többször alaposan végignéztem a testemet.
Az egyenes vonal iránti vágyam önnön és a teremtett természetemet jelképesen meghaladni vágyó mozdulatom volt, ezen a ponton köszöntem meg Hundertwassernek a közös utazást, azt, hogy eddig elhozott, és az emlékére festettem egy képet, a házunk ablakát pedig körbefestettük Hundertwasseresen, díszesre.
Az egyenes nem az evolúció része, és noha a világban kacskaringós utakat, kerülőket teszek meg, hogy innen oda eljussak, körbejárom, megkörnyékezem, jobbra és balra kitérek előle, addig van egy titkos világ is, amit nem azért rejtegetek, mert annyira bizalmas, hanem mert én sem tudok róla semmit. Mégis a legeslegjobban szeretem, és csak azt tudom, hozzá egyenes út vezet. Miatta búcsúztam el Hundertwassertól.
az írás az ARTium Kulturális és Művészeti Magazin facebook-oldalán jelent meg.