Az, hogy legmélyebben mindannyian szerelemre, eggyé válásra vágyunk, az egyetlen szerencsénk, mert csak ebben a teljesen haszontalan vágyunkban sejlik fel eredeti, szellemi természetünk. Persze ezen bázisvágy összevissza van már koszolva egyéb kívánságokkal, és sok élet előbb hiszi azt, hogy hatalmat, pénzt, sikert akar, mert azokat könnyebb elérni.. Ám az őszinte szerelmi vágy azt jelzi, milyen mértékben vagyunk még összekapcsolva első, ártatlan önmagunkkal.
A szerelem nem fizikai aktus, sokkal inkább “spirituális” megtapasztalás, az érzet a szívben bukkan fel, és tiszta állapotában eltünteti testeink valóságosságát. Szerelem idején nem vágyunk összeolvadásra, mert e felbukkanó erő eloszlatja az én képzetét, tehát nincs ott senki, aki bárkivel is egyesülni szeretne.
Csakis ezt a csúcsélményt nevezem szerelemnek.
Persze az én képtelen sokáig itt maradni, és ahelyett, hogy, mint a megszabadulás lehetőségét használná az élményt, tehát elindulna a szerelem forrása felé, rögvest az élmény után nyúl, és ezzel újra megszilárdítja énje határait. Pedig az előbb, a szerelem idején az én még a maga a határtalan, az isten volt.
Pillanatokra nyilvánvaló lett számára, a szerelem az a bázis, melyből, mint délibáb felbukkan, és az meg tény, hogy a káprázat nem birtokolhatja azt az alapot, amiből lett. De az ember sajátja, hogy meg akarja fogni, magáévá akarja tenni, azt, ami lehetetlen, és itt van az a pont, amikor is a szerelmes érzet a szívből szétárad az egész testben.
Elönti az agyat, ami onnantól megpróbálja felfogni, mi történt vele, és ugyanígy tesz az öllel is, melyben a fizikai egyesülés vágyát kelti életre. Elkezdődik az anyag kilátástalan küzdelme a szerelemért. Ez persze nem nagyon tetszik a szerelemnek, mert arról nem volt szó, hogy őt, aki a valóság tükröződése a földi életben, ilyen mértékben marasztalni akarják.
De ez történik mégis, a szerelmet leuralja a szexus. Elkezdődik a szenvedély rettentő térhódítása, és ezzel beindul az evolúció.
Három évtizednyi szexuális praxis után csak kezdett gyanússá válni a dolog. Persze én is szerettem a testek egymásba zuhanó őrült igyekezetét, ami pillanatokra kielégülést adott, de utána mindig pontosan ugyanott találtam magam, az elszakadás kínjánál, az emberi lét rettentő magányánál, és rá kellett jönnöm, az a szexus, melyhez a testet is direktben használom, csak ígérget, csak tüzet olt, fájdalmat csillapít ideig-óráig, de a tényleges sóvárgásra nem válasz.
Eljött az a pont, hogy tudatosult, meg kell találjam, a térben, magamban a másikat fizikai formája nélkül is. Sőt, egy ponton túl már csak arra vágytam a kéjgyönyört “vele” minden külső hatás nélkül, de még a saját ráhatásom nélkül is csak mit energia tapasztaljam meg. Mert a másik utat már ismerem, és tudom, hogy az bent tart a körforgásban.
A cél a másik tiszta szellemével való eggyé válás, ahol emberként lehet, hogy megvesz az isten hidege, mert az én, az én is mindig akar valami csemegét, minimum egy multiorgazmust naná, nem kispályázik, neki minden kell.
De itt már tényleg nem törődhetek folyton azzal, mit akar, melyik vágyával fáraszt le megint.
Ez itt a semmibe ölelkezés rettentő gyönyörűsége, és az énnek ki kell bírnia ezt az átmenetet, mert innen már -mindjárt- az isten ölel.
És már csak én vagyok az akadálya annak, hogy a mindjárt most legyen.
ruharendelés:
https://www.facebook.com/media/set?vanity=CAMOUDESIGN&set=a.762398465896521