Hosszú éveket töltöttem el “spirituális” igazságot keresők között. Rengeteg lelkes, elköteleződést sugalló tanítványt láttam, akik a szavaik szintjén úgy tűntek, egész egzisztenciájukat tennék fel arra, hogy elérjék önmaguk valódiságát. Esküdözések, fogadalmak, önmegtagadás, vágyak felszámolására tett borzasztó erőfeszítések között telt el az elmúlt közel húsz évem. Azóta az említett keresők legtöbbje eltűnt, és mindig újak jönnek, aztán azok közül is sokan eltűnnek, kevesen maradnak, kevesen olyan őrült kitartóak, mint én. Van, aki azt hiszi megtalálta, amit keresett, iskolát nyitott, landolt valahol, boldog lett. Hát én biztos nem, szerencsémre egyetlen ponton sem tudom becsapni magam.
A keresésem az utolsó lélegzetvételig tart, és ami még rosszabb hír, nem egy barlangban, pedig időről-időre oda is beülök, nem egy elvonuláson, sem kolostorban, hanem az életen át, a dzsungelben vezet.
Megszabadulás nem létezik, miközben csak megszabadulás létezik, tudom. De szeretek inkább erről a relatív, emberi platformról beszélni és írni, ahol állok, amit megvalósítottam.
Miután kipróbáltam én is önmegtartóztatást, visszatartottam kb a lélegzetemet, fehér fal előtt előtt évekig, hogy kikerülve az életem, rögvest “célba” érjek, és ne fájjon tovább ennyire az, hogy élek, végül egyetlen egy használható eszközt találtam az úton, mely önnön szakadékomig visz.
Ez pedig az, hogy szeretek, ha kell szerelemmel, szenvedéllyel, és egyszerre akár többet is.
Végre hagytam, hogy minden önsanyargatás, önmegtagadás, világi szabály után, a felszínemre törjön az az eszméletlen tűz, vulkán, aki vagyok, melynek fénye önkényesen, minden tekintet nélkül rám beragyogja a köröttem lévő világot. És én ennek okán ész nélkül szerelmes leszek egyes jelenségekbe.
S igen, olykor borzasztó, és abszurd és méltatlan helyzetekbe szeretek bele. Ötvenhat éves kisfiúkba, világokat, szerepeket maguk fölé hazudó férfiakba, a szeretteiket megcsaló, házasságot eláruló némberekbe, vagy csak simán butákba.
A pszichológia erre azt mondaná rettentő nagyképűségével, hogy terápiázzam magam, mert ha feltártam a tudatalattim összes bugyrát és nyomorúságát akkor majd a bennem élő rend rendes embert vonz maga mellé, és akkor majd boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.
Nos az van, hogy nem létezik olyan énrészem, melyet ne túrtam volna fel, ne ástam volna ki, melyet ne ismernék. A legvadabb traumáimról is regényt írtam, és szembesítettem az elkövetőt. Használtam sokféle technikát, de végül csak a saját eszközöm, a művészet segített és segít, mert a munka nem ért véget, és tart a halálig.
Vannak sebek, fájdalmak, bánatok, melyek meggyógyíthatatlanok, és ezek – ha úgy tetszik – mindig is be fogják vonzani a töredékest a külvilágból. Mert itt senki, de senki sem fog meggyógyulni, és betegen fogunk meghalni.
Mert az emberi test és lélek maga a betegség, a halálos kór.
Ennek okán a szerelmeim is hozzám hasonlóan sérült, nyomorult lények lesznek, és nem én fogom továbbra sem megválasztani azt, kin keresztül ragyog fel az önvaló fénye oly erővel, hogy én abba egy életre beleszeretek. Mert a tüzem nem emberi minőségem és önkényesen, rám tekintet nélkül válogat. Nekem meg egy esélyem van, hogy szolgálom a választásait, mert a tűz bennem az úr, és nem én.
A gyémánt a szeméttelepen van. Ne legyenek illúzióink, itt mind betegek, mocskosak, töredékesek vagyunk, ha más miatt nem is, akkor hát attól, mert reggeltől estig a személyes ént választjuk halhatatlanságunk helyett.
És igen, itt mindennap alá kell túrnunk ebbe a bűzbe és romhalmazba, hogy eljussunk a másik, önmagunk gyémántjáig.
Ez van, tudom, nem jó hírek ezek, de legalább tiszta a képlet.