férfi kismotorján ültem, nem kapaszkodtam a vállaiba, pedig eddig bárki ismeretlen mögött is utaztam, szorosan hozzákulcsolódtam, hogy a nagy száguldozásban le ne essek. De itt érezve, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy egyből éget a közelségem és a direktségem, hát erőnek erejével viselkedtem. A combjaimnak azonban nem tudtam megállj parancsolni, azokkal a hátsóját jól a lábaim közé szorítottam. Becsuktam a szemem, és élveztem, ahogy simogat a szél, azt hogy fújna, azt túlzás lenne állítani, és végre visznek. Nem nekem kell törődnöm magammal, átadhatom a gyeplőt pár órára. Igen, van egy ilyen romantikus képzetem a férfival, hogy erős, hogy ő az Atya, leborulok a lába elé, és hagyom, hogy vezessen, csak sajnos néha kiderült, hogy fogalma sem volt, merre tart.
Útközben a létező összes kóbor kutyánál megálltunk, mindnek hozott eledelt. Kíváncsi voltam, a kutyák is vegetáriánusok-e Indiában, hát nem.. az egyik valószínűleg életében először evett húst, úgy táncolta körül az adagot, mintha valami drágakő lenne, amihez nem is mert hozzáérni. Majd lehajtott fejjel arrébb ment, anélkül, hogy belekóstolt volna. Talán belegondolt abba, jobb nem megérezni egyszer a paradicsomot, mert aztán utána nehéz lesz enni újra az ismert moslékot. Megszokta. A legédesebb kutyus a temető előtt várta, az út közepén, és csaholva futott már feléje.
Azon gondolkoztam, micsoda szívtelen némber vagyok, mert sem koldusnak, sem kutyának nem adtam semmit eddig, és szerintem nem is fogok. Hát így jártam. A kutya helyett viszont, amikor csak tehettem, inkább embert simogattam. Az emberi gesztusok között kiigazodok, a kutya viselkedésével nehezen boldogulok, hisz akármilyen cuki is a kis eb, a következő sarkon egy másik édes nekem ugrik és megharap. Maradok az embernél, épp elég feladat, és ha már kell, akkor inkább embert etetek, magammal.
Megbeszéltük, hogy nem beszélgetünk, hanem leülünk a főbb szentélyek elé csöndben, hu, ennél jobb programot ki sem lehetett volna nekem találni. Döbbenve éltem át, ahogy Káli, Chinnamasta előtt a földön kuporogva, a rácsok előtt tetőtől talpig rettentő forróság járt át. Boldogságforróság. J. jutott eszembe, ő vitt utoljára erre motorral, és hiába voltam úton egy másik férfival, aki egyáltalán nem volt közömbös, J.-be is egyre szerelmesebb lettem.
Ott ülve egyértelmű volt, semmi köze a külvilágnak a szerelemhez bennem, vagyis pont annyi, mint a délibábnak az alföldhöz, hogy az ad neki alapot. Én adok alapot a szerelmeimnek, ők az én legkiváltságosabb drágakincseim. Van, aki pénzt gyűjt egy életen át, én szerelmet, mert tudom, hogy majd a halálom pillanatában a szakadéknál állva az életben összegyűjtött, megépített szerelemhídon fogok elindulni a semmibe. Ezt nem kitalálom, húszévesen jártam már ott, akkor kaptam a tudásom.
Aztán Renuka istennő jött, végül pedig egy szent, aki évszázadokkal ezelőtt Ramana előtt már isteni megnyilvánulásként imádta az Arunácsalát, a nevét elfelejtettem, amúgy is telítődtem információval, mert míg beszélgettünk vagy tíz szanszkrit nevet felsorolt, és egyiket sem ismertem, de ezeket egy nap alatt pótoltam.
Az utolsó szentély előtt már úgy ki voltam merülve, hogy lefeküdtem, mint a szádhuk én is az út szélére, nem tudtam már több szentet befogadni, mert erősen bekapcsolt a riasztóm, hogy elég a szépelgésből, csináljuk élesben. Hozzuk le a szentet, az istenit, a szerelmet, a Kálit, Renukát a testünkbe. Az az igazi kockázat, nem egy elvont legenda imádata, aminek hatását nem vonom kétségbe, mert ülök eleget előttük, hanem a szentség megjelenítése két szív között.
Ez innen a hegymenet, nem is hiszem, hogy a teremtésnek bármi egyéb célja is lett volna velünk, mint a másik szívén át Kálit, Renukát, Chinnamasta-t imádni. De az onnan perzsel, éget, sok ponton rombol, mert ha túl sok rajtunk a személyes szemét, akkor ezek az erők, isteni szimbólumok azok megtisztításával kezdik, és az fáj. Igen, a szerelem egy ideig fáj, míg útban vagyunk, és az olykor jó sokáig tart.
Szóval ez a következő feladat..egymásban a szentség imádása, épp eleget töltöttünk már el biztonsági játékokkal, szobrok imdásával., és melynek vége mindig egy újabb anyaöl lett. És csak remélem, amit J nem bírt, mert kibírhatatlan fájdalmat okozott neki, míg a szerelem személyes gyalázataitól megtisztogatta, és egy ponton inkább elszaladt szegény, azt P megtartja, egyszerűen mert erősebb, vagy mert már többet szenvedett, ami állhatatosabbá tette.