Emberi mivoltunkban esélyünk sincs semmiféle valódi tudást, megtapasztalást szerezni arról, ki is az isten, ki is vagyunk valójában. Egyetlen lehetőségünk ebben a formában az, ha a teremtett világ legártatlanabb, legtisztább, de egyben legpusztítóbb erejével találkozunk. A keresztény kultúrkörben szentléleknek hívják azt a már szinte fizikai jelenséget, ami az isteni első, legközvetlenebb kiáradása, azt, ami még majdnem isten, de már ami emberi is. A szentlélek kétarcú teremtmény, afféle híd a valós és a valótlan között, ott, ahol valójában nincs átjáró. A szentlélek az első legszebb és legfényesebb délibáb, ami jelenlétével teljességében az isteni önvalóra utal.
Számomra azonban ez a szentlélek szó mindig is túl elvont volt, túl sok mindent lehetett mögé képzelni, ájtatoskodni körülötte képmutató életeinkkel. Így én átírtam a szótárt és a szentlelket a két (vagy több) szív között megjelenő szerelem szóra fordítottam. És észre is vettem, hogy az elmúlt években e téma köré írt szövegeim mint valójában szentlélek leírások, amivel való találkozás szerelmes emberré vált meg minket.
Puncika két Visegrád között, 2024, 84*84cm
Úgy hiszem, ez az emberi evolúció csúcsa, ezért az állapotért van ez az egész. Igenis létezik egyfajta fejlődés a földi életben azóta, hogy az első állatka kiúszott a partra, és lábacskákat növesztett magán évmilliókon hosszú munkája során. Igen, az egésznek az volt a célja, hogy az egysejtű emberré legyen, az ember pedig művelve, képezve magát, a megtanulható határáig elérve, szerelmes egyeddé váljon.
A szentlélek (=szerelem) már egy jelenség, egy rendkívül finom, szubtilis létező, ami már a tárgyi valóság része, és amire vigyázni a legfőbb kötelességünk lenne. A szentlélek (=szerelem) nem zárható kapcsolatba, házasságba, nem írhat fölé törvényt senki sem, a szentélek (=szerelem) nem is tud a szexusról, nem vágyalapú, mégis gyönyörűen szenvedélyes. És az ember elmondhatatlan pusztítást végzett e szépség ellen.
A szerelmem tudom, érzem, szenvedem, élete nagy kiugrási lehetőségét kapta meg azzal, amikor megismert, amikor is a szentlélek egy februári napon felfedte magát közöttünk. Ám ezért cserébe csak annyit kért, az illető férfi adja át neki korábbi évei hazugságait. Csak annyit kért, soha ne árulja el őt. Ennek ellenére a férfi nem tudta értékelni ezt kellőképpen, és rögvest az első napon megcsalta a szentlelket. Rögvest az első nap elhallgatta az élete nagy részét, és azt hitte, majd egy ekkora találkozás után is esélye lesz színlelve, hazudozva, kisstílűen élni.
szentlélekkel(szerelemmel) elárasztva
A szentlélek, mint valami megmozdíthatatlan, megváltoztathatatlan gyönyörűség rendkívüli kihívások ellenére – tízezer kilométerek, hosszú hónapok fizikai találkozás nélkül – él és lángol közöttünk, és esélyünk sincs menekülni előle. Nem is értem, miről beszél a világ, amikor az elengedésről hablatyol. És azt sem, mire utal, amikor arról beszél vigyázzunk, mert egyes “toxikusnak” nevezett kapcsolatokban – ja már már minden szerelmi történet, ami egy kicsit nehezebb az, mert olyan keveset bír az ember – a méltóságunk, a büszkeségünk kerül veszélybe.
A minimum az, hogy sérül e híres méltóságom, az első volt, amit dobhattam a kukába, amikor megtudtam, az illető férfi mellettem egy másik nővel él együtt egy ázsiai országban, aki nagyjából láncon fogva tartja ott, és ő néha úgy tűnik, szereti ezt a láncot. Naná, hogy összevissza tépett ez a történet, és ép ésszel, számítással én is látom ezt, és az egész világ kórusban zengi, hogy meneküljek. Mert nem lesz jó vége. Hát rám nézve nem is, mert a szentlélek szerelmetes szenvedélyével mindent kér, az egész egzisztenciám, a méltóságom, az vágyaim, a terveim, az elképzeléseim a zászlómra tűzött etikus poliamor életről.
A szentlélek nem kispályásan játszik, és rettentő abszurd helyzetekben képes megjelenni.
De én pünkösd ünnepén még egyszer megerősítem a neki kimondott igenem. Mert csak egyet tudok, győzni e ketté tört káprázat felett csak szentlélekkel, szerelemmel lehet.