(lábjegyzet a vérző női sorsról)
Harmincöt, negyven éven át minden hónapban tüzes erő dönt le minket, nőket a lábunkról. Elgyengít, lefegyvertelenít, olykor teljes magatehetetlenségre kényszerít. Mindezt egyetlen céllal teszi, hogy félreállítsa az ént az útból, hogy ráérezzünk, semmi nem a miénk, és az életet megtartó erőhöz csak úgy kapcsolódhatunk, ha egészen összetörünk. A havi vérzés alázatra, az ismeretlen előtti hódolatra tanított. Csak a szenvedésben kaphattam meg azt a tudást, hogy mint személyes én soha nem lehet enyém a világot megtartó erő, és a hozzá való kapcsolódásom ára az énem halála/demisztifikációja.
Tizennégy évesen, amikor a havas Normafán sétáltam a szüleimmel öntött el először, addigra már nagyon vártam. Ott még megmentett a sorsom, nem kellett a fájdalmakat átélnem, rögvest elájultam, apámék lestoppoltak egy arra járó Trabantot, betuszkoltak, és otthon tértem csak magamhoz. A szülésig viszont nem volt több kegyelmes tudatvesztés, és havi egyszer majdnem belehaltam az alhasi fájdalmakba.
A férfiakat régen katonának küldték, hogy megkapják azt a kiképzést, amit mi a vérzés, majd a szülés alatt átélünk, ez tesz minket nőket igenis erősebbé sok férfinál, és ez a kín az előfeltétele a felnőtt, felelős életnek.
A koromból adódóan a jelenleg egy gyógyszer próbálkozott a még az orvos sem tudja múlni vagy maradni akaró vérzésem stabilizálására, a hormonok rendben, a vágyak dübörögnek, csak az élet nehéz annyira, hogy a lelki egyensúlyom ijesztően felborította a vérzésemet.
Életemben először megrendezésre, programozva menstruáltam, és ez volt életem egyik legfélelmetesebb küzdelme. Az tényleg csak lábjegyzet, hogy éppen egy másik kontinensen, teljesen egyedül voltam, amikor elöntött a vörös folyam, amihez soha eddig nem tapasztalt fájdalom, módosult tudatállapot, majd tudatvesztés társult. A legnagyobb félelmet az okozta a hat órán át tartó agóniában, hogy mivel ez egy mesterségesen előidézett vérzés volt, nem tudtam felmérni a gyógyszer mellékhatásai mennyire lesznek kegyetlenek velem. Azok voltak.
A véget nem érni akaró, pihenőt nem adó, egyértelműen a szülési fájdalmakhoz hasonló kínok közben a Föld összes velem együtt kínlódó szerencsétlenjére gondoltam. Milyen irtózatosan sokan voltunk.
Mégis eszméletlen gyönyörű sorsközösségemben éreztem magam ezekben az órákban. Furcsa, de először voltam biztos abban, hogy nem vagyok egyedül, hogy egy közösség tagja vagyok, a szenvedőké, és ez a Föld egyetlen valódi közössége. A kínjaimmal ott álltam a pénztárnál, amivel azt díjat fizetem, ami majd szabadon enged végre az életből.
Most egy nagy részt kifizettem, az biztos, de a java még hátra van, de nőként legalább lehetőségünk van részleteiben törleszteni..
Ám az egész borzalomnak mégis volt valami semmihez sem hasonlítható gyönyörűsége, amikor tízpercenként kaptam pár másodpercet, míg nem fájt. Ha van az életnek önmagában értelme, hát ez a pár másodperc az.
Két rettentő roham között talán másodpercekre kaptam pihenő, egy lélegzetvételnyi időre elmúlt a gyötrelem, ott lett egyértelműen nyilvánvaló az az ár, amit életemmel fizetek azért van, hogy egyszer majd az, ami most másodperc örökké legyen, és ezért senki mással csak magammal fizetek.