A szerelem, ami a valóság maga a “túlparton lakik”, és bizony ha egészében akarjuk megkapni, nekünk kell elindulni felé, és az életünkkel fizetünk érte, mert ketten nem ülhetnek a trónon. Vagy az én vagy a szerelem. És amíg ezt nem vagyunk hajlandóak megadni, addig csak felcsillanásokat kapunk belőle embereken keresztül, de ez nem kevés. Sőt!
A valóságot azért hasonlítom a szerelemhez, mert szerintem semmi más eszközünk nincs a felismerésére, hiába csendesedünk le, tesszük olyan szattvikussá magunkat, hogy ihajj, hiába meditáljuk széjjel a fenekünket, válunk aszkétává, sőt ma még akár jógázunk is a szabadulásért – igen, itt ahol épp vagyok, még ilyen programot is láttam – csak az iránta érzett szerelmünk az egyetlen kulcs, mely kinyitja azt az ajtót felé, ahova meg aztán az én úgysem tud belépni.
Persze én is nyomom itt ezerrel a “szádhanát”, kitartóan tartom a napi ritmust a negyven fok ellenére is, most éppen majdnem egy hónapja mindennap megmásztam “érte” egy hegyet, ami nekem a világmindenség közepe.. Mindennap beültem a barlangjába, és vártam.. á inkább nem, tovább erről egyelőre nem is merek írni, mert tényleg elmentem a lehetőségek szakadékáig, és innen már csak egy lépés maradt, és nagyon félek.
De a barlangban ülve bizony már “karnyújtásnyira” volt a szerelem, a “palástja szélét” már meg is érintettem, aztán visszajőve a síkságra hiába kerestem teljességében. Mert itt minden csak kettősségként jelenhet meg, de attól még a felcsillanásainak kimondhatatlan örülök.
És itt az negyedik évtized végén tényleg nem kívánhatok mást a maradék időre, mint szerelmet, szabad benső teret és annyi egészséget, hogy ép ésszel és testtel elvigyen a végéig.
Mert ez itt már tényleg a vége kell, hogy legyen, remélem. De még elszúrhatom, még az utolsó lélegzetig bőven, mert elég egy rossz gondolat, és azzal újabb életet képzelek magam köré, és akkor jaj nekem.
(a benső fotón: Ganga, Mukti és Papaji a hetvenes évek elején)